Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Faustus Pozsonyban?! (Tőzsér Árpád Faustus Prágában című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE tudományok is otthonosak, mindez meseszerű ellentmondásaival és titokzatosságával inkább a lírai szemlélet anyaga, a képzelet világa, melyben Molnár vívódása a háttérben ugyan, ám forrón izzik, hamu alatt a parázs, és a felületi csillogás mélyén a komor létkérdések csapdáit érezzük. A kép olyan léthelyzetre emlékeztet, melyben a lélek és a szellem nem látványos, nyílt veszélyeket és felszíni akadályokat lát magával szemben, hanem valamiféle rejtélyes erőrendszert, kiismerhetetlen késztetések és fenyegető hatások elfedett, ám nagyon is érezhető világát. Amellyel szemben az ember úgy érezheti, hogy szabadon rendelkezik ugyan önmagával, közben mégis sejti, hogy lehetőségei végesek s kimenetelük nem is tőle függ! A szorongás és a kételyek világa ez, melyet a modem irodalom oly jól ismer. A mű szövegében - szövetében mindez, a barokkosán emelkedett nyelvezet komor hullámzásában fel-felvillanó elméleti megállapításokban és gondolatszikrákban is alakot nyer. A Bretislaus című, korabeli drámáról, cseh herceg és német királylány frigyéről mondja Molnár: „összeszelídül idegen és honi”. A nemzeti kérdés vallásos értelmet nyer: Molnár szótárának egyetlen szépséghibája, hogy az átkozott Bocskai, a lázadó pogány nyelvét helyezi előtérbe. Molnár mondja (az angol) Westóniának!: „mind így vagyunk, kik vállaljuk az idegen talajt”. S még egyszer az angol költőnőnek: „a tiszta szív és ész védekezni is / azzal tud csak, amiért perelik”. Kepler tudósán így beszél: „A számban létezés minden dolognak / sajátja, legbensőbb természete,/ s így az ég is mérhető kvantitás!” Majd egészen maian: „Igen, a nyelv is matematika!” Faustus a tudásról: „Nem csak tudni, bírni is akarom,/ amit tudok. Azaz ne tett előzze / a tétet, hanem fordítva: a tét / már a tudásával valós legyen.” A rózsakeresztesek Fama fraternitatis című könyvéről véli így Faustus: „szerzője talán maga az idő.” Az emelkedett nyelv rejtekeiben, sejtetően és töredékesen épül fel töredékekből a gondolati váz. Másrészt a „történet” szellemisége hordozza oly módon, hogy bár Molnár Albert „megkísérléséről” tudósít, s a késői középkorról, mely idők azonban, tudós szellemükben és misztikus hajlamaikban, ahogy csupán sejthető hatalmi erőrendszerükben is korunk előhírnöke lehetne! Gondolati értelemben is, persze a költőnek köszönhetően, egyszerre barokkos s modern. Nézzük Molnár nézetét a zenéről! „...az Úr vad zeneként szerezte / a szeleket és a zúgó vizeket,/ s megrakta - madárfészekként - szerelemmel,/ csattogó dallal az emberszíveket,/ Hallva organonját egyházunknak,/ hányszor éreztem úgy, hogy a zene / a teremtés, a létezés maga.” Majd így véli önmagáról: „Nincs erőm külső pörökhöz, nagyobb / az én belső pöröm külső csatáknál,/ s nincs hozzá földi inštancia.” Némileg virágnyelvnek tűnhet fel, ám komorrá teszi és hitelessé avatja tartalma, a gondolat. Ez az elméleti épület lírai anyagból készül. Faustus állítja az emberről: „...nem az a tehetséged becsesebb-e,/ hogy élhető időt hiszel magadnak,/ mint az, hogy tudod a sivár halált?!” A nagy kételkedő tehát a reményre szavaz! Létfilozófia alakul. Kepler mondja ki, hogy „a tudomány is poézis”, és „a világegyetem absztrakció,/ ha léted nem érintkezik vele./ S ha érintkezik: a nő a közeg, az eszméhez a hús, a csontozat.” S ugyanő tovább: „A nő anyag, a haza esz
