Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - BÚCSÚ LOVICSEK BÉLÁTÓL - Duba Gyula: „Lovicsek Béla egy volt közülünk...”
Búcsú Lovicsek Bélától „Lovicsek Béla egy volt közülünk...” Erősödik a tüzelés! - mondta volt Karinthy Frigyes Kosztolányi Dezső halálakor, s mintha mi is így éreznénk. Török Elemért követve Lovicsek Béla ment el, kortársunk és sorstársunk mindkettő. Emlékezésre késztet az idő, alázatra is tanít s közben tanulságokat kínál. Bár ma sem tudjuk az élet értelmét, alighanem soha senki nem tudhatja meg, de súlyát megéreztük s talán a természetét is megsejthettük. Mondjuk, irodalmat alapítottunk, szellemi életet kezdtünk, fél évszázad során tettünk valamit, amiért ma életműdíjakat, okleveleket és emlékplaketteket, netán állami kitüntetéseket kapunk. S a közösségi tudat is — van-e még? - némileg gazdagodott... gazdagodhatott ezzel, de... mivel is...? Lovicsek Bélára emlékezve erről kellene szót ejteni, néhány hiteles gondolatot kifejteni. Amikor 1957-ben Haragosok című elbeszéléskötetével jelentkezett, a szlovákiai magyar irodalom komor helyzet előtt állt. Az eszmei sémák és jelszavak bel- letrizálása helyett az igazabb szónak, az őszinte beszédnek kellene következni, a valóságnak lenne itt az ideje. Akkor jelent meg L. Kiss Ibolya regénye a Túl a folyón és Mács József Téli világa.. A Túl a folyón politikai ügy lett, erősen romantikus jóindulattal bár, a szlovák-magyar együttélés gubancába nyúlt, magyarázni kellett. Mács és Lovicsek írásai a falu életéről és embereiről tudósítottak. A faluról, amely ott van valahol a Garam mentén, a Gömörben vagy a Bodrogközben, a Csallóköz síkjain vagy a Mátyusföld dombjai között. Erről az ott hagyott faluról kellett volna hitelesen, irodalmian beszélni! Mert ott élt a magyarság, az egyik nyomás alól fellélegezve, s immár, a másik alatt sínylődve. Ott volt a szülők és rokonok népe és ott formálódott a szlovákiai magyar történelem. Amely sosem volt könnyű, de akkor még a szokásostól is ellentmondásosabb és nehezebb. Folyt az államosítás és morajlott a szövetkezetesítés, megkezdődött a hagyományos paraszti létforma lélekölő metamorfózisa. Erről kellett volna irodalmi művekben hitelesen beszélni... Lovicsek írásainak, gyengéi mellett voltak reménykeltő vonásai. Volt bennük valamiféle elemi indítékú avatottság jegye s bizonyos természetes őszinteség igénye, az adomázó mesélők - népi történetmondók fogékony prózai vénája s az ehhez járó tragikus szemlélet, drámai tudat. Közelről sem elég azonban, amikor a formatervező tudás látványosan hiányos. Néha, amikor távoli múltunk és a korabeli irodalom körülményeivel foglalkozom, elfog, szinte torkon ragad a felismerés, és valamiféle szánakozó tisztelet pátosza érint meg: mintha az írás elemi tájain,
