Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)
Agyagtáblák gyógyítóról. Am megtörténhetett, hogy mégiscsak ideért a városunkba, miként az is megtörténhetett, hogy valaki, félreértve a szent iratok szövegét valóban le akarta vágni a zikkurat tetején álló templomba ellátogató istent. De az nem lehetett egy olyan ember, aki betegeket gyógyított, és a szeretetről beszélt. Sajnos még csak nem is kérdezősködhetek, és nem vallhatom be, hogy tudtam az „ előrejelzésekről ”, mert el kellene árulnom, hogy olvastam a titkos iratokat. Szakállas vezetőim pedig minden látszólagos nyájasságuk ellenére is megbízhatatlan, aljas és gerinctelen emberek, rájuk nem számíthatok. Tehát hallgatnom kell. Ma úgy éreztem, ki kell mennem a városba. Szükségem volt a személytelen nyüzsgésére, a lenyugvó nap fényével megfestett téglafalak látványára, gyermekkorom utcai élményeire. A Város délutáni utcájának baráti zsongásában sétálva hirtelen rádöbbentem arra, mit veszítettem réges-régi ismerőseim halálával, s egy pillanatra megérteni véltem az utcákat alkotó házak és üzletek terjeszkedési rendjét: egy könyörtelen döntésnek engedelmeskedve, holmi lélektelen (embertelen) fejlődés kifejeződéseit véltem felfedezni bennük... A nehezen elviselhető meleg ellenére is hideg futott át rajtam, és úgy éreztem, le kell ülnöm egy pillanatra... a lélektelen fejlődés gondolatát nehezen viseltem el.... Számomra is megmagyarázhatatlanul úgy döntöttem, hogy a legközelebbi kocsmában foglalok helyet. A söröző visszafogott hangoskodása nem zavart, inkább megnyugtatott. A levéltárban talált titkos anyagok izgatottá tettek, és szerettem volna megérteni a helyzetet, összerakni a táblák tartalmát, hogy felismerhető legyen a történet, amelyben egy szeretetet hirdető gyógyító, egy szerencsétlen sorsú, mindenre rávehető crwelum15, valamint egy idegen megmagyarázhatatlan kijelentése áll: Az ( egyetlen) Istent le kell vágni! Úgy éreztem, bezárt buborék a lelkem, mely megfog, korlátoz, és ellehetetlenít. Felvillant bennem az emlék, amikor rájöttem, hogy nem vagyok én. Felkeltem a fekhelyemről, és nádszálat ragadtam, hogy segítségével rögzítsem a gondolatokat, amelyek ott keringtek az agyamban, ám valamiképp idegenül hatottak rám, s úgy éreztem, pusztán azért idegenek, mert — bármilyen furcsa — ugyanakkor állandónak is érzem őket. Állandóságukban kiszolgáltatott, elárult érzést keltettek bennem. Időtleneknek tűntek, s ezzel annyira elnyomták pillanatnyi életemet, annyira eleve meghatározottnak, megmásíthatatlannak, akaratnélkülinek és szerencsétlennek tűntem fel önmagam előtt, hogy az már szinte elviselhetetlen is volt egyben. Olykor egy táncos kecses mozdulatának tünékenységével oszlanak szét gondolataim, anélkül, hogy érkeznék lejegyezni őket. Villanásnyi idő alatt zajlik le bennem mindaz, amit tennem és mondanom kellene, ám a „ biztos megoldás ’’felett érzett pillanatnyi elégedettség sem kárpótol a tényért, hogy a jelen pillanatban csődöt mondtam: megváltó felismerésem cserbenhagyott, és talán soha nem tér vissza... Önelégült, fanyar mosollyal nyugtázom az élet gyakorlati kérdései iránti alkalmatlanságomat.
