Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Hogya György: Agyagtáblák (esszénovella)
Agyagtáblák készt minden embert, s lázas örömmel nyugtázom életem leghatalmasabb formáló erejét, a magányt. A magányos ember csak önmagára hagyatkozhat... Talán természetes, és érthető is, hogy olykor nem akarok embert látni. Mert az ember, pontosabban azok az emberek, akik körülvesznek, fárasztanak azzal, hogy állandóan elvonják a figyelmemet... Ilyenkor egyetlen kellemes tavaszi szellő simogatása többet jelenthet minden másnál: megnyugtatja lelkem kegyetlen örvényeit. Otthon aztán, mikor írás közben kinézek az ablakomon, és északkeleten megpillantom a Kárpátok hegyvonulatát, rám tör az egyedüllét és személyiségem megváltoztathatatlanságának nyomasztó érzése... Ilyenkor arra gondolok, a legjobb lenne lerombolni azt a személyiséget, amelyet képtelen vagyok felépíteni, ki kellene végezni, „le kellene vágni” azt a lelket, amelyről fogalmam sincs, miképp lett az enyém... De az Ember képtelen megölni a saját személyiségét, miképp Istennel sem képes végezni. És ugyan mi végre is tenné? Az Embert valószínűleg Az pusztítja majd el, ami létrehozta.... És most kihívásként itt vannak La-taddár-ilu összefüggéstelennek tűnő, magyarázatra váró agyagtáblái. Kiábrándító dolog egy kisváros negyedik emeleti panelszobájában szembenézni annak a feladatnak a lehetetlenségével, hogy képtelen vagyok utolérni saját képzeletemet. TUDOM, hogy La-taddár-ilu története, az Ember fia négyezer évvel ezelőtti megjelenése, és mindaz, ami itt most felszínre - és megírásra - kerül, szorosan összefüggnek egymással, de FOGALMAM SINCS, pontosabban nem látom tisztán, mi közöm van nekem - i. u. 2006-ban - mindehhez? Miért nekem kell ezt megírnom? Mindazok a valamikor dühítő események, amelyeket néhai szerencsétlen szakállas főnökeimnek és két, évek óta ellenem áskálódó romlott lelkű nőnek köszönhetek, most újfajta értelmezést nyernek: sorsszerűségként kristályozódnak ki, szinte szükségszerűségnek tűnnek fel, s elfeledtetik velem a munkanélküliség okozta bosszankodást és a legyőzetés szégyenét. Az időnek ez a szelete éppoly tisztán és csillogón áll előttem, mint Lá-tad- dar-ilu nyomozásának ideje. S ebben a csatlakozásban, a sorsoknak, az archetípusoknak ebben a metszéspontjában az idő elveszíti jelentőségét. Egyébként is: az idő éppoly felfoghatatlan számomra, mint a képzeletem, s éppúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint a képzeletemmel - amely tulajdonképpen belekényszerített ebbe a helyzetbe. Tökéletesen hidegen hagyja az időfaktor, és talán éppen ezért, gátlástalanul ugrál évezredeken keresztül... „ Nem kell valahonnan a leiken kívülről venni az időt, miképp az örökkévalóságot sem kell ott keresni, kívül azon, amit létezőnek hívunk— vethetné most közbe Plotinos gondolatát.