Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2006 - Fonod Zoltán: „...a kisebbségi magyar irodalom egyik legtájékc zottabb ismerője” (Szeberényi Zoltán munkásságáról)
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2006 József vaskos köteteiben, s ha az utókor emlékezni akar, nélkülözhetetlenül szüksége van rá! Laudációmat úgy is kezdhettem volna, hogy Szőke és nemzedéke kisebbségi történelmünk produktuma. Sorsuk mázsányi súly, mentalitásuk termékeny életerő. S hogy mindez sajátos minőség-e vagy nehéz kölönc, most ne döntsük el. Mai értékelésünk azonban ennek szól, az irodalmár szerkesztői és történészi teljesítményének. Amelyet Szőke József életművének nevezünk és jutalmazunk, amennyiben egy életet díjazni és jutalmazni lehet. Gratulálok az elismeréshez! Duba Gyula „...a kisebbségi magyar irodalom egyik legtájékozottabb ismerője” Szeberényi Zoltán életművéről, munkásságáról Kisebbségi irodalmunk 1945 utáni történelmében (minden hiányérzet ellenére!) meghatározó szerepe volt/van az irodalomkritikának. A hetvenes évek végén Koncsol László a „csupasz létezés makacs és kitartó ösztönével, egyszerű szépségével” dicsérte a harmadvirágzás irodalmának évtizedeit. Néhány évvel később egy átfogó tanulmányában (1981-ben) így jellemezte a szlovákiai magyar irodalmat: „Olyan ez az irodalom, mint egy szikár, polifon kórusmü: nem homofónia, nem kiugró, nagy tehetségek magányos szólamai határozzák meg karakterét, hanem fegyelmezett rendben, szólam szólam után, nemzedék nemzedék után, mindenki ugyazt a témát imitálja, hol szabadabban, immár harminc esztendeje, a legfőbb mester, a valóság akarata szerint”. Ezek a „tiszta forrásból” merített szavak az elmúlt évtizedek során módosultak. Érvényét veszítette az az esztétikai igény, hogy ideológiai kötődések nélkül a tartalmi és formai tökélyre, illetve a művészi üzenetre figyeljünk, s egy ideig uralkodóvá vált a „szövegszerűség” szemlélete (a „világszerűség” gyakorlatával szemben), mely nemcsak a „bűvészkedésre” és az üresjáratokra adott módot, hanem az olcsó szélhámosságokra is. Ezzel együtt azt mondhatjuk, az elmúlt fél évszázadban sokszínűvé vált irodalmunk s a „polifon kórusműből” ma már a kiugró tehetségek sem hiányoznak. Meggyűlt persze az irodalomkritikának a gondja is, vajon lehet- e, szabad-e a megváltozott irodalmi divatok, kánonok kénye-kedve szerint ítélkezni élőkről és holtakról - s megfeledkezve az irodalom megtartó és fenntartó értékeiről -, s kijelölni a „mezsgyehatárokat”, egy új honfoglalás vagy egyfajta új szellemi „gyarmatosítás” ösztönével?! Irodalmunk fejlődése az elmúlt évtizedekben azt bizonyította, üdvtanok és „üdvözítő” kánonok nélkül is lehet élni, és korszerű irodalmat teremteni. Persze, az újítás, a revízió, az újragondolás minden nemzedék esetében indokolt és jogos, a kizárólagosságokkal szemben azonban fenntartásaink lehetnek. Egyszerűen azért,
