Irodalmi Szemle, 2006

2006/8 - Pomogáts Béla: Megőrzendő hagyományok (2) (esszé)

Megőrzendő hagyományok (2)

ságról című vers hazug és aljas. Hazug azért, mert éppen a legfontosabb megállapítása nem igaz, és aljas azért, mert Illyés ezt kizárólag a saját felelőssége alóli menekülése érdekében hirdeti. Tehát ennek a versnek éppen a központi gondolata egy nagy hazugság.”

Hosszasan idéztem, meglehet (bocsássa meg nekem Illyés Gyula), azonban mindenképpen dokumentálnom kellett azt, hogy a mögöttünk lévő évtizedek klasz- szikus magaslaton számon tartott magyar irodalmának manapság milyen támadásokat kell elszenvednie. Illyés Gyula (és Németh László és Veres Péter és Déry Tibor és Fábry Zoltán) életművének, írói moráljának és hitelességének radikális és agresszív (emellett ostoba) megkérdőjelezése olyan jelenség, amelyet mindenképpen meg kell fontolnia és el kell utasítania a magyar irodalom mértékadó tényezőinek. Irodalmi örökségünk méltósága és időszerű felhasználása kívánja meg ezt az elutasítást, ugyanis a jelen szellemi, lelki, erkölcsi tekintetben igencsak zavaros viszonyai közepette hiteles eligazítás végett még mindig irodalmunkhoz kell fordulnunk - még mindig az irodalomnak kell a nemzet „lelkiismeretének” lennie.

A felejtés és a rágalmazás jelenségei körében szerzett szomorú tapasztalataim felsorolását természetesen folytathatnám tovább. Hiszen olyan - a közelmúltban még igencsak megbecsült és nagy népszerűségnek örvendő - írói életművekre borult a feledés (avagy a szándékos elfelejtetés) árnyéka, mint Sarkadi Imréé, Cseres Tiboré, Karinthy Ferencé, Sánta Ferencé, Fejes Endréé vagy az erdélyi Panek Zoltáné és Deák Tamásé, és olyan nagyszerű magyar írókat értek gonosz rágalmak, mi több, rágalomhadjáratok, mint Sütő Andrást, aki például Anyám könnyű álmot ígér című „lírai szociográfiájával” az erdélyi magyar (az egész magyar) elbeszélő irodalom megújítója volt, akit fél szemére megvakított és szinte halálra vert 1990 „fekete márciusában” a marosvásárhelyi magyarokra támadó román csőcselék. A felvidéki magyar irodalom köréből is felidézhetném a felejtés és a rágalmazás szomorú eseteit - talán máskor, még jobb lenne, ha egy felvidéki magyar irodalomkritikus vállalná magára ezt a szomorú feladatot. De aki ismeri azt, hogy például Dobos Lászlónak, Duba Gyulának vagy Cselényi Lászlónak milyen értetlenségekkel, rosszindulattal kellett az elmúlt évtizedben megküzdenie, az tudja, hogy mire gondolok. A fejeltés és a rágalmazás széles körben tapasztalható eseteivel tulajdonképpen egy irodalom- és kritikatörténeti monográfiának (egyszersmind vitairatnak) kellene foglalkoznia.

A MEGŐRZENDŐ HAGYOMÁNY

Az irodalomtörténeti kánon mindig változik, éppen ez a változás és maga az alakíthatóság teszi lehetővé az irodalomnak, ha nem is a „fejlődését”, mert ilyen „fejlődés” a művészetek körében természetesen nincsen (Shakespeare nem „nagyobb” író, mint Homérosz és Goethe nem „nagyobb” író, mint Shakespeare, mint ahogy Petőfi sem „nagyobb” költő, mint Balassi Bálint, és Ady sem „nagyobb”, mint Petőfi),