Irodalmi Szemle, 2006
2006/8 - Pomogáts Béla: Megőrzendő hagyományok (2) (esszé)
Pomogáts Béla de a történetét. A kánonok átrendeződésével együtt mindazonáltal meg kell őrizni a régebbi értékeket, a modern irodalom nem érvényteleníti a klasszikusat és a posztmodem sem érvényteleníti például Illyés, Radnóti és Nagy László költészetét (noha, jól tudom, akadnak olyan irodalomteoretikusok vagy irodalomkritikusok, akik szívesen végrehajtanak egy ilyen „érvénytelenítést”). Az irodalom valójában igen liberális köztársaság: az igazi értékek jól megférnek egymás mellett, és az úgynevezett „nemzeti” vagy „közösségi” irodalmi értékrend sem érvényteleníthető a posztmodem irodalom törekvései és időnként érzékelhető mohósága következtében. A magyar irodalomnak, és emiatt bizony nem pironkodni kell, hanem büszkén vállalni, mindig voltak nemzeti-közösségi mondanivalói és feladatai. A magyar történelemből a nemzet és az irodalom fogalmai szinte Janus-arccal néznek reánk: ami az egyik oldalról szemlélve egy történelmi emberközösség küzdelme a megmaradásért, az a másik oldalról magasrendű művészi, irodalmi értékek történeti folytonossága és rendszere, ami az egyik nézetben gondolat, költői kép és versforma, az a másikban emésztő küzdelem és gyötrődés avégett, hogy egy emberi közösség otthont találjon saját szülőföldjén, a nemzetek közösségében, és kapjon lehetőséget arra, hogy kifejleszthesse a maga szellemi és erkölcsi értékeit. A kisebbségi magyar irodalmak is ilyen Janus-arcot mutatnak: egyfelől a maguk nemzeti (nemzetiségi) felelősség- és szerepvállalásában, másfelől abban az irodalmiságban, amelynek mértéke mindig az esztétikai érték, és sokak véleménye szerint sohasem csupán ez a nemzeti szolgálatvállalás. Ez a szolgálatvállalás mindazonáltal elválaszthatatlan a kisebbségi magyarság irodalmától, minthogy voltak korszakok (az utolsó és leginkább brutális alig másfél évtizede ér véget), amidőn az irodalomnak kellett vállalnia azt, hogy minden áttételezés nélkül a nemzeti élet egyetlen otthona, műhelye és megnyilvánulása legyen. Ebben a helyzetben az irodalom nem pusztán a kultúra központi régiójában foglal helyet, ahogy ezt a közép- és kelet-európai hagyományok megszabták, és nem is egyszerűen „a szellemi élet mindenese”, ahogy ezt ugyancsak a közép-európai irodalmakról szólván (Közép-Európa című tanulmányában, a Tanú 1932-es évfolyamában) Németh László megállapította, hanem maga a nemzeti élet, az önazonosság hordozója, a megmaradásnak egyetlen stratégiája. Azaz nem pusztán irodalom, ha mindenekelőtt természetesen irodalomnak kell is lennie. Az utolsó két évszázad folyamán alighanem két nagy fordulatot (paradigmaváltozást) ért meg az európai irodalom (a világirodalom). Az elsőt a romantika, elsősorban Herder és a Schlegel-testvérek történelem- és művészetbölcselete hozta, amely az egész kontinensen, de főként a közép- és kelet-európai régiókban, tehát a német, a lengyel, a cseh, a szlovák, a horvát, a szerb, a román, az orosz és természetesen a magyar kultúrában szervesen összekapcsolta az irodalom és a nemzet ügyét, és az irodalmat tette meg a nemzeti szellem és identitás legfontosabb letéteményesének. Ennek a fordulatnak a nyomán bontakozott ki a magyar nemzeti irodalom is, mondjuk Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc romantikájától kezdve, és
