Irodalmi Szemle, 2006

2006/8 - Pomogáts Béla: Megőrzendő hagyományok (2) (esszé)

Pomogáts Béla hanem a nemzeti közgondolkodás is igazodott. Valósággal a nemzeti identitás e- gyik hordozójává és jelképévé emelkedett, akárcsak korábban Ady vagy Babits. Emlékszem, egyszer egy szűkebb társaságban előadott fejtegetésében az éppen ha­zalátogató Cs. Szabó László arról beszélt, hogy a magyar irodalom egészen a leg­utóbbi időkig „monarchikus” formában létezett: az irodalomszervező Kazinczy Fe­renc alapozta meg ezt az irodalmi „monarchiát”, őt követte a trónon Vörösmarty Mihály, majd (rövid időre) Petőfi Sándor, (hosszú időre) Arany János, majd több évtizedes interregnum után Ady Endre, utána Babits Mihály, végül Illyés, akinek halála után át kell térni a „köztársasági” uralomra. Valóban, Illyés ilyen szerepet töltött be, széles körű irodalmi és társadalmi „mandátum” következtében, és ezt a „mandátumot” még a rákosista-kádárista hatalomnak is méltányolnia kellett. A rendszerváltozás utáni időszakban azután az ő esetében is megindult a fa- nyalgás, felszínre törtek a bizonyára korábban is létező indulatok (elvégre egy nagy egyéniség nemcsak elismerést kelt, hanem gyűlöletet is!), és megindult az indula­tos rágalmazás. Mindezt a Kapu című, közismerten „megélhetési botránykrónika” indította el, később másutt is szóba került, hogy Illyés jó viszonyt ápolt korábban Imrédy Bélával, később Aczél Györggyel (hogy ez a kezdeti jó viszony később mi­lyen radikálisan megváltozott, arról persze hallgattak a jól értesültek!), és hogy nem állott egyértelműen a magyarság alapvető érdekei és követelései mellé. Mon­dották ezt arról az íróról, aki korábban, még a háború előtt a Puszták népének, a Magyarok című publicisztikai gyűjteménynek és a Rend a romokban verseinek, később az Egy mondat a zsarnokságról, a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről és a Bartók című költeményeknek, a Válasz Herdernek és Adynak című nagy nemzet­politikai tanulmánynak a szerzője volt. És természetesen hivatkozhatnék még számtalan költői, prózai és publicisztikai írásra, mindezek azt mutatják, hogy Illyés Gyula, ahogyan ezt nagyon sokan mindig is tudtuk és állítottuk, a nemzet hiteles „lelkiismerete” volt. Éppen ezért alig jutottam szóhoz, amikor A Céh című folyóirat múlt évi ok­tóberi számában Beke Albert tollából, Válasz Illyés Gyula-ügyben a következőket olvasom - egy esztendővel az ötvenhatos forradalom (és az Egy mondat nyilvános­ságra kerülése) fél évszázados évfordulója előtt: „Tehát először is: az egyik leg­alapvetőbb probléma az Egy mondat a zsarnokságról című vers hiteles értelmezé­se. (...) Tudjuk, hogy ez a vers az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában je­lent meg, vagyis akkor, amikor már mindenki azt hitte, hogy a forradalom végle­gesen győzött. Mi ennek a versnek a legfontosabb megállapítása? Az, hogy a dik­tatúrában »mindenki szem a láncban«. És »belőled bűzlik, árad, magad is zsarnok­ság vagy.« Illyésnek azonban ez a megállapítása egyszerűen nem igaz. (...) Illyés itt a kollektív felelősség és bűnösség elvét hirdeti azért, hogy a saját bűnrészessé­gét mindenkire kiterjessze. A költő ezzel a megállapítással a kivégzetteknek és be- börtönzötteknek az emlékét gyalázza meg, éspedig önös érdekből: azért, hogy a sa­ját egyéni felelősségét mentse. Tehát mondjuk ki nyíltan: az Egy mondat a zsarnok­

Next

/
Thumbnails
Contents