Irodalmi Szemle, 2006

2006/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H. Nagy Péter: Elmélet és vizualitás (Szombathy Bálint új kiadványairól)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

emlékezet már nem gondolható el a „tárolás/visszahívás” modellje alapján, hanem o- lyan konstrukciós tevékenységnek mutatkozik, amely állandó mozgásban lévő, alakuló viszonylatok működése közepette tartja fenn az észlelés önépítő, önlétrehozó rendszerét. A kollektív vagy a kulturális emlékezet az egyénihez képest más dimenziókban érdekelt, ám abban megegyezik az utóbbival, hogy itt sem számolhatunk az emlékezés tiszta tényeivel. A múltra ugyanis nem önmagáért emlékezik a csoport, a múlt nem magától támad, hanem kulturális konstrukció eredményeként születik.

Mi köze van mindennek Szombathy Bálint képeihez? Nos már első közelítésre is szembetűnő, hogy a művész kulturális konstrukciókat vetít egymásra. Rekonstruál egy olyan múltat, mely maga is hozzárendelések mintázataiból, perspektívák sokaságából szövődött össze. A nézői tekintet a műveket nem tudja immanens képként rögzíteni, a manipulációkon keresztül a kulturális emlékezet működésével szembesül; azzal, hogy egy meghatározó csoport múltja egy másikéra cserélhető. Ez a státus az emlékezés súlypontjának megváltozásával sem tűnik el, az új lokalizációs rendszer inkább palimpszesztszerűen írja felül a régit.

Ha vetünk egy pillantást az első képsorozatra, nyomban láthatóvá válik, miről is van szó: a haza fogalma ugyanúgy konstrukcióként értelmezhető, mint ahogyan a térképek, képeslapok stb. sem képesek stabilizálni tárgyukat és saját identitásukat, pláne a történelmi, ideológiai stb. határok motívumainak környezetében. L. Simon László joggal jegyzi meg, hogy bármilyen jellegű területrendezés minimum kétféle stratégia ütközőpontjában áll, a kívül/belül, győztes/vesztes stb. op- pozíciójának terméke: „minden nép szívesen beszél a kárára elkövetett agressziókról, annektálásokról, okkupálásokról vagy más, tőle távoli országok agressziójáról, mint a saját bűneiről. (...) A saját területszerzést dicsőségként, a területvesztést tragédiaként éljük meg” és így tovább.

Mindez tökéletesen igenelhető, ám a kulturális emlékezet a haza fogalmának pozicionálására egyéb technikákat is kidolgoz. Ezek közül talán legérdekesebb a „hordozható haza” koncipiálása (nem véletlen, hogy az első széria képein hemzsegnek az elköltözésre, a vándorlásra utaló nyomok). A sűrű helyváltoztatásra „kárhoztatott” közösségek valószínűleg nem rendelkeznek úgymond „hiteles emlékekkel” az otthont illetően. Ezért az aktuális jelenben olyan fiktív minták alapján kell tájékozódniuk, melyekben utólag gyökeret verhetnek a tények. Ehhez azonban katalizátorra van szükségük. A megfordult szituációban tehát bizonyosan lesz legalább egy olyan fogódzójuk, mely bárhova magukkal vihető, és a hazára való emlékezés alakzataként funkcionál. És tovább fűzve: a haza képzetét mindenkor az emlékezet konstruálja újra. Szombathy Bálint első szériája ilyen értelemben is próbára teszi a tekintetet. Maximálisan alátámasztható tehát L. Simon László ide vonatkozó konklúziója: „a haza fogalmának kritika nélküli, patetikus megközelítése tarthatatlan”.

Mielőtt rátérnénk a következő problémára, egy irodalmi párhuzamra hívnánk fel a figyelmet. Az első széria Fríz című alkotásán (VI. darab) egy a Feszty-