Irodalmi Szemle, 2006

2006/7 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (8) (Kosztolányi Dezső prózája, tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (8)

rádöbben a világ lényegi irracionalizmusára és hivatásának: a nevelésnek és az emberi jellem finomításának és formálásának lehetetlenségére. Pacsirta apja, Vajkay Ákos, a hirtelen jött szabadságtól némiképp megmámorosodva és egy átmulatott éjszakát követően az elfogyasztott boroktól részegen kimondja, amit éveken át még önmaga előtt is mélyen eltitkolt, azt, hogy nem szereti a lányát, s talán nem is bánná, ha az meghalna. Még inkább action gratuite-szerü Édes Anna szörnyű tette, legalábbis a külvilág, de sok korabeli kritikus szemében is. Néró cselekedetei pedig tele vannak action gratuitek-kel.

Az irodalomtörténet-írás lélektani regényeknek is tekinti Kosztolányi regényeit. Nem alaptalanul. Ezek a regények azonban el is térnek a lélektani regény addigi szabványaitól. Legfőképpen abban, hogy Kosztolányi a lélekábrázolást kiterjeszti a kiszámíthatatlan, az irracionális mozzanatokra is. A lélekben zajló folyamatok bizonyos kritikus helyzetekben kiszabadulnak a ráció kontrollja alól. Olyan pusztító erők szabadulnak föl ilyenkor a tudattalanból, amelyek révén, paradox módon, az ember egy pillanatra a teljes egzisztenciáját éli meg, vagyis teljesen azonossá válik önmagával. Édes Anna a gyilkosság révén válik egy pillanatra gépből emberré, váltja ki elorzott szabadságát és méltóságát.

Az emberi lélek és tudat működésének művészi ábrázolásában a magyar irodalomban senki sem merészkedett olyan messzire, mint Kosztolányi. Sem előtte, de talán utána sem. Ebben nyilvánvalóan része volt a freudi tanok ismeretének is. De - s ez nagyon fontos! — kerülte a freudizmus hatása nyomán keletkezett divatáramlatot. Éppen csak annyit használt föl a freudi tanokból, amennyire egy adott pillanatban a lélek- és tudatábrázoláshoz elengedhetetlenül szüksége volt.

Cselekmény, téridő, nézőpont. Említettem már, hogy Kosztolányi, nagy francia, angolszász, német és orosz kortársaival ellentétben, nem kísérletezett a 19. századi regényformák megbolygatásával. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy lenne valami sajátos, egy kaptafára húzható Kosztolányi-regénypoétika. A tradicionális regényformán belül a négy regény meglehetősen változatos képet mutat. Fejlődésregényről legföljebb ha a Néró... és az Aranysárkány esetében beszélhetünk, de a szót így is nyomatékosan idézőjelbe téve. Attól a pillanattól fogva, hogy Néró belátja, hogy a halállal, a semmivel szemben az ő korlátlan földi hatalma mit- sem ér, nem beszélhetünk fejlődésről, hanem sokkal inkább a személyiség mindinkább elhatalmasodó deformációjáról. Novák Antal „fejlődése” sem több, mint annak a rövid útnak az állomásai, amelyek során eljut végzetes felismeréséig, levonva belőle a tragikus konzekvenciát. Ezekben a regényekben Kosztolányi cselekményvezetése lineáris, előrehaladó, s bár az Aranysárkányban két cselekményszál halad egy darabig párhuzamosan, a kettő végül egybeolvad, megduplázva mintegy Novák Antal tragédiáját. Ami a nézőponttechnikát illeti, Kosztolányi a harmadik személyű narráción belül a külső nézőpontot a belsővel váltakoztatja, a Néróban inkább a külső, az Aranysárkányban inkább a belső dominanciájával.

Bár a nézőpontváltások technikája a Pacsirtát is jellemzi, ez a regény több