Irodalmi Szemle, 2006

2006/7 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (8) (Kosztolányi Dezső prózája, tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (8)

Kosztolányi alapvetően különbözik tőlük, az az, hogy ő nem hisz semmiféle megváltásban, sem a vallásosban, sem a messianisztikus, totalitárius ideológiákéban. Nem hisz az egyetlen, abszolút igazságban, így az eszmék igazságában sem. Nem hisz az emberi természet megjavíthatóságában, a gonosz jó útra térítésének lehetőségében, a társadalom tökéletesíthetőségében, a tudomány fölényében, az értelem primátusában az ösztönvilággal szemben - semmiben, ami a 18. és 19. század nagy gondolkodóit és utópistáit még meg tudta mozgatni. Kosztolányi nihilista. Nihilista, de nem cinikus. Nihilista, akinek a nihilizmus fájdalmat és gyötrődést okoz.

Kosztolányi az első magyar író, aki a modern világ emberének egzisztenciális elhagyatottságát nemcsak mélyen átéli, hanem azt művészetének középpontjába állítja, s ehhez pályája egész hosszán át tartja is magát. Művészetének súlyos félreértése lenne azonban ezt a magatartást arisztokratizmusnak vagy gőgnek bélyegezni. Kosztolányi még a legesendőbb figuráit sem nézi le. Novelláinak és regényeinek legtöbb szereplője gyarló kisember, valami szeretnivalót azonban mindegyikben talál. Mindegyiknek van valami részigazsága, de nem valamiféle abszolút igazsághoz mérve, hanem a más emberek részigazsága mellett vagy azzal szemben. Paradox módon, éppen ez az értékrelativizmus teszi lehetővé, hogy szereplőit ne csak megítélni, hanem megérteni is képesek legyünk. S éppen a megértés az, ami megóvhat a teljes elidegenedéstől. Az Április bolondja diákja akkor döbben rá saját magányára, amikor egy szekrény kulcslyukán át meglesi mit sem sejtő szobatársát, amikor az azt hiszi, hogy a szobában egyedül van. A kövér bírót kicsúfoló huncut kölykök viselkedése a bíróval szemben akkor változik meg, amikor rádöbbennek, hogy a csúnya, dagadt öregember is volt egyszer gyerek, talán éppolyan, mint ők. Suberszky Mátyásnak, egy vidéki lapocska segédszerkesztőjének a magánya azután oldódik föl, hogy előbb kitalál magának egy budapesti menyasszonyt, majd hamarosan meghalatja (Mátyás menyasszonya). Az Appendicitis lenézett kis- hivatalnoka viszont annyira szomjazik a vakbélműtétjét követő részvét és szeretet- áradat meghosszabbítására, hogy az esemény jelentőségét többszörösére növelve, ellenszenvet kelt maga iránt, s utóbb még az állását is elveszíti. Kosztolányi több más novellája is éppen arra mutat rá, hogy az érzés, ami az egyik pillanatban magával ragad bennünket, a következőben az ellentétébe fordulhat. Hogy szép és rút, jó és rossz, kellemes és kellemetlen nem egymás ellentett pólusai, hanem ugyanazoknak a lelki tartalmaknak a kétféle diszpozíciói. Mind a kettő „emberi”, de ami emberi, az szüntelenül változik, és sosem lehet abszolút.

Regények és regényhősök. Kosztolányi, egy félresikerült kísérlettől (A rossz orvos) eltekintve, négy, nem túl terjedelmes regényt írt: [Néró, a véres költő (1922); Pacsirta (1924); Aranysárkány (1925); Édes Anna (1926)]. Ezek a regények, az első kivételével, amely történelmi regénynek álcázott egzisztenciális parabola, azt a (vidéki és budapesti) középosztályi miliőt jelenítik meg, amellyel már a tízes évek novelláiban megismerkedhetett az olvasó. Mind a négy regény cselekménye egyetlen kiemelkedő, központi hős sorsa köré szerveződik, függetlenül at-