Irodalmi Szemle, 2006

2006/7 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (8) (Kosztolányi Dezső prózája, tanulmány)

Grendel Lajos

Magyar líra és epika a 20. században (8)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936)

A prózaíró

A regényíró és novellista Kosztolányi Dezsőt már életében is megbecsülték, igazi jelentőségét azonban csak az utókora ismerte föl. Olyan jelentős írók tekintik mesterüknek, mint Márai Sándor, Szerb Antal, Ottlik Géza és Esterházy Péter. Holott Kosztolányi még annyira sem tekinthető a regény műfaja formai megújítójá- nak, mint Krúdy Gyula vagy néhány más, nála kísérletezőbb hajlamú fiatalabb pályatársa. Ha novelláit és regényeit a kompozíció és a stílus felől vizsgáljuk, azok első látásra mindenben megfelelnek a 19. század végére rögzült konvencióknak. Karakter, lélektan és társadalomábrázolás - nála minden pontosan úgy a helyén van, mint a legjobb 19. század végi francia vagy orosz kisregényekben, a regénytörténet Proustot és Joyce-t megelőző évtizedeiben. A narráció is flaubert-ien visz- szafogott, tárgyias és nemegyszer ironikus. Ami az iróniát illeti, Csehov neve is indokoltan merülhetne föl. Mégis van benne valami különös és titokzatos, ami arra sarkallja olvasóját, hogy az egyszeri elolvasásuk után újra kézbe vegye a könyveit. Mert a roppant elegánsan sikló szöveg végére érve mégis marad valami nyugtalanító bizonytalanság az olvasóban, ami nem hiányérzet, hanem sokkal inkább zavar, mintha a történet, amelyet olvasott, mégsem ért volna az utolsó mondattal véget. Amit megszokottnak és banálisnak látott eddig, azt hirtelen más fénytörésben látja, idegesítően, vagy ellenkezőleg, izgatóan másnak, esetleg idegennek s ennélfogva fenyegetőnek.

Ezeknek a prózáknak az újraolvasásakor ébred rá az olvasó, hogy valami nincs rendben azzal, amit gondolt róluk. Hogy itt a felszíni hasonlóság ellenére valami lényegében másról van szó, mint Maupassant-nál és Csehovnál. Kosztolányi és az egzisztenciális regény c. könyvében (Bp., 1992) Hima Gabriella, mint a dolgozat címéből is kitűnik, olyan műveknek látja Kosztolányi epikáját, amelyeknek fókuszában az embernek (egyénnek) a világban elfoglalt helye áll, s nem valamely társadalmi, etikai vagy lélektani problémák, vagy ha mégis, mindig az egzisztencia mibenlétére vonatkoztatva. „Olyan epika lehetőségeit kereste - írja Olasz Sándor -, melyben az emberi élet végső kérdéseire (születés, élet, halál, szerelem, szenvedély) lehet rákérdezni.”071 Kosztolányi emberképe alapvetően és megváltoztathatatlanul tragikus. Ez, természetesen, elmondható számos írótársáról is. Amiben