Irodalmi Szemle, 2006

2006/7 - Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (regényrészlet)

Utazás a tizenhatos mélyére

tekintete évszázadok nyugalmával pásztázza a gyilkos vörös salakot. Be van már öltözve, de nem melegít, dohányozva sétál föl s alá, akárha egy lusta vasárnap délután egy kisváros főutcáján. Ilyet még nem láttam, megbámulom és helytelenítem. Futballszerelésben nem dohányzunk. Amiként nem ülünk le a pályára. És edzésen se vesszük le a dreszt (ti. nem a strandon vagyunk). Amiként, ahogy hallom, nem eszünk színpadon. Ez nem is iráni, ez perzsa, jegyzem meg fontoskodva. Ein Jubelperse, egy örömperzsa, válaszolja Ramóna. Nem teszek úgy, mintha érteném. Hogy annak idején, diákmozgalom, 1967, Ohnesorg (akit a tüntetésen egy rendőr lelőtt), így nevezték az iráni sah fogadására a nagykövetség által kirendelt hivatásos üdvrivalgókat. A mi Jubelperzsánk idősebbnek látszott, mint én. Vagy csupán tekintélyesebbnek? Egy perzsa herceg, minimo calculo. Amikor beállt - előre eldobta a csikket és akkurátusán eltaposta -, nem volt rossz. Jó sem. A pályán nem segít a tekintély. Valószínűleg régebben jól játszhatott. Persze régebben ki nem játszott jól...?! Én egyre jobban... Akkor még a sah uralkodott, anyám egyik kedvence, még nem létezett a „totális futball”, viszont minden valamirevaló középpályás, még a védekezéssel megbízott is, szerelmes volt a sah feleségébe. Az is gyünyürü volt, mint a lektornő.

Feltűnik, hogy itt kevésbé szidják a bírót, mint nálunk. Megfigyelés: A német nép a német bíróban a rend megtestesítőjét és szavatolóját látja, neurotikus történelmi tapasztalatai alapján retteg a káosztól, ezért óvakodik ezt a rendet kikezdeni. Ezért volt olyan megrendítő a legújabb német bíróbotrány. És talán ezért is az az ember érzése, hogy mintha igyekeznének gyorsan elfelejteni az egészet, és, miközben természetesen a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket (ez nem kevés! - egy magyar megjegyzése), rátolni (érzelmileg) a horvát maffiára.

Ezzel szemben a magyar nép a magyar futballbíróban nem a rendet, hanem a hatalmat látja, az államot, a hivatalosságot, az egyenruhást, vagyis a sartre-i másikat, az idegent. Akivel szemben tehetetlenek vagyunk, törökök, Habsburgok, oroszok, most meg ez a bíró, ez a szemét csaló! Tenni soha nem lehetett semmit - hát mit tehetett volna az a kis Magyarország a bevonuló nácik ellen?! -, marad csak a szó, legalább a morgás joga, ajus murmurandi.

Mutatom szépséges cicerónémnak nyelvileg, hogy adott helyzetben a magyar néző épp mit mondana (üvöltene). A magyar mondások a játékvezető édesanyjának erkölcsi helyzetét mérlegelik, illetve szexuális érintettségét, hajlandóságát kémlelik, különös tekintettel az orális megoldásokra. A kifejezésektől nem pirul el, futballpályán nem lehet elpirulni. Mindig az anya?, kérdi. Mindig. Die Mutter ist eine Sichere Sache, a muter tuti.

Túl sokat beszélgettünk, közben az ügyes kis (marokkói) center rúgott két finom gólt. A marokkóiak jók, mondja Ramóna komolyan. És Irán tarcsi nélkül játszik, válaszolom ugyanígy. Mintha egy verset mondanánk. Közös kultúrjav. Mecs- cset tulajdonképpen egyedül kell nézni, szigorúan és nagyvonalúan, nem baráti társaságban. „Nem szórakozni jöttünk, hanem meccset nézni.” Márai az olvasásról