Irodalmi Szemle, 2006
2006/7 - Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére (regényrészlet)
Esterházy Péter mondja, én a meccsnézésről: Erővel olvasni. Meccset nézni. Néha nagyobb erővel meccset nézni, mint amilyen erővel a játék játszódik, melyet épp nézel. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül meccset nézni. A játékos fecseghet; de te nézz szűkszavúan. Minden mozdulatot láss, egymás után, előre és hátra néz- ve-hallgatódzva a játékban, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a játékosok talán elmulasztottak észlelni, mikor előrehaladtak művük rengetegében. Soha nem meccset nézni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan meccset nézni, nagylelkűen. Úgy meccset nézni, mintha a siralomházban néznéd az utolsó meccset, melyet még engedélyezett celládban a porkoláb. Eletre-halálra meccset nézni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember néz meccset. A meccs végén együtt jövünk a játékosokkal. Utcai cipővel nem lépünk a pályára - de most lépek. Együtt vagyunk, nézők, játékosok; nézem a sugárzó arcokat, a sugárzó arcokat egy győztes meccs után. Egy győztes meccs az a boldogság maga! De emlékszem! Semmi máshoz nem hasonlítható harmónia - oly közel még a munka, a nehéz, fizikai munka, a teher, az izzadságcsöppek még az arcon, lihegünk, kimerültek vagyunk, fáj mindenünk: de megcsináljuk! Azt hiszem, ez a „mi” is szerepet játszik a boldogság rétegzettségében. Amikor így jövünk le a pályáról, nem kétséges, mivégre élünk. Hogy mivégre teremtette az Úr a világot. Vagy egyszerűen, hogy mi a jó ebben az egészben. Ebben a pillanatban ezen jóra vonatkozó bizonytalankodásaink semmisek, az európai depresszió (hogy a Békedíj-kuratórium kifejezését használjam) folyamatos és hisztérikus kérdései semmisek. Most minden rendben van. A boldogság a szakirodalom szerint nem tartós, ez még a hosszabbak közé tartozik, bizonyosan eltart a meccs utáni sörözés végéig. Ezért és csak ezért sörözik a futballista hosszan, a lehető leghosszabban. Az ifiből épp fölkerült fiatalok a zuhanyozás után sietnének már tovább, őket nem érdekli a boldogság, vagy nem akarják őrizgetni ilyen rémülten. Úgy hiszik, bárhol rátalálnak. Paradox módon most is ezért türelmetlenek. Az edzők pedig legyintenek, Frankfurtban, Harthán, Sao Paolóban, Moszkvában, Madridban, Budapesten, 1920-ban, 2005-ben, az új generációból már kikopott a közösségi érzés. Egy csapat mindig csapat, nemcsak kilencven percig (plusz rájátszás). Jól tudok meccs után klubházban sörözni, van hozzá rutinom, tehetségem, szorgalmam, kitartásom és stílusérzékem, a meccs után a klubházban sörözünk, a- hogy illik. Fontos dolgokról beszélünk. A piszoár a posztmodern életérzés nagy dokumentuma (fellegvára). Egységes elképzelés, gondolat, szellem és egy kis húgyszag. Amikor a kagyló elé állván magam elé pillantok: nem hiszek a szememnek. Alant műanyag fedőrács zöldellik, mintegy a gyöpöt jelképezve, rajta beljebb, a kagyló hátsó hajlásának támaszkodva a fehér kapu (arányai rendben lévőnek látszanak lenni, 1:3), a felsőkapufáról labda lóg alá, interaktív módon lóg alá, mert a vizelet sugarától mozgásba lendül, világos: gól! Ahogy kilépek, többen büszkén
