Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - VENDÉGKRIT1KA - Szilágyi Ákos: Nem találunk szavakat (Csehy Zoltán: Hecatelegium)
Vendégkritika Nem találunk szavakat Csehy Zoltán: Hecatelegium Hadd kezdjem azzal, amivel a Hecatelegium szerzőjének távol-közeli irodalmi rokona kezdte egykoron nevezetes „kisssregényét”, s amivel tulajdonképpen minden írásunkat fohászszerűen kezdenünk kellene: nem találunk szavakat. Nem találunk, mert nehéz szavakat találni arra a tárgy szere tétből (pontosabban talán: nyelvszeretetből, a nyelv szerelmes életének szeretetéből) fakadó, tündökletes filológiai tudással párosult formavirtuozitásra, amivel Csehy Zoltán már Hárman az ágyban című monumentális fordításgyűjteményében elképesztette és lenyűgözte az antik ars amatoriákban járatos és járatlan, tudós és egyszersmind élveteg olvasóját. De azért sem találunk szavakat, mert amire keresnénk őket, a nemtudom- micsodára (egy Pascalnak tulajdonított kis szerelemfilozófiai értekezés szerzője legalábbis ezt a találó nevet adja a szerelemnek), nos, arra nem igen vannak szavak. A nemtudommicsoda ugyanis - ó jaj! - túl van a szavakon, túl van minden határon, társadalmak és civilizációk, tudatok és testek, jó és rossz, szép és rút, kín és kéj határán egyaránt. A nemtudomicsoda - maga a Túlvan. Ez az a hely, ahol minden egybeesik, eggyé válik, összefonódik, egybevág, ami felé minden igyekszik, mozog, csúszik, mászik, vonszolódik ezen a földön, amíg csak él. Aki a nyelvben akar az erotikus öröm csúcsaira hágni, annak a mozgást a nyelvben kell megtennie, a nyelvi normán kell túlnyúlnia, a nyelvi illem határait kell megsértenie szüntelenül és kéjesen. Ide, erre a helyre igyekszik - szavak erotikus játékában, boldog egyesülésében, szenvedélyes egymáshoz simulásában képezve le az Érzékek Birodalmát - az anyanyelv szerelmese (Roland Barthes írja egyhelyütt, hogy „az író olyasvalaki, aki anyja testével játszik”), hogy a formavirtuozitás ornamentálisan pazarló erotikájával árassza el a római elégiaköltészet disztichonjainak rég kiszá- radtnak hitt medrét: „Fönn ez a hosszú: férfiasan deli hexameter-test / és azalatt kipirul rángva nőiesen / csábos pentameter, nosza könnyed, mesteri párvers,/ áldozz Vénusznak, és szaporán szaporodj!” - írja Pacificus Maximus versmaszkját tartva maga elé a költő. Az anyanyelv szerelmesét, Csehy Zoltánt, ezt az ügyeletes pró- teuszi alakoskodót ugyanis csillapíthatatlan költői „testcsere-vágya” ezúttal arra indítja, hogy egy kevéssé ismert XV. századi reneszánsz költő, Pacificus Maximus névalakját és verstestét öltse magára, az ő száz (dekádonként tíz-tíz) elégiából álló Hecatelegiumát használva föl erotikus képzelőereje fűtőanyagául.
