Irodalmi Szemle, 2006

2006/6 - SZEMTŐL SZEMBEN - Luisa Castro: Egy nő és egy szék (novella) (Gálik Ivett fordítása)

Egy nő és egy szék

mint a többi. A külváros éppen hogy öreg, vagy inkább ősrégi, s az ottani telepeket a központtal keskeny, aszfaltozott utcák kötik össze, amelyek a házak kapuitól egészen a piacig visznek, sőt egy kicsit tovább. Ezek a sugarak, amelyek összekötik a külső városrészeket a központtal, nincsenek egybekapcsolva a magas hidakkal, mint a nagyvárosokban az utak pókhálóinál. Behajtottam a kocsival a zöld táj üregeibe, remélve, hogy hamarosan meglátom azt az utat, amelyik majd odavisz a bevásárlóközpontig, de kicsit később a folyó felé járva rájöttem, a dolog teljesen reménytelen. Viszont mindenképpen megérte erre a hegyek felé jönni, még ha többórányi autózásba is került. Még akkor is, ha ez az út tulajdonképpen nem vitt sehová, és közben teljesen elvesztettem az időérzékemet. A barna szék pedig lábaival felfelé ott volt mellettem, mint valami néma, kétkedő másodpilóta.

Hirtelen az jutott eszembe, hogy valószínűleg ez lehetett életem egyik legabszurdabb pillanata. Itt vagyok én, egy nő, aki a születésnapján elmenekül a házából egyetlen székkel, valamiféle előreláthatatlan, ismeretlen végzet felé. Kinek hiányoznék, ha nem térnék vissza? A bútorüzlet tulajdonosa kutatna-e utánam? Vezettem tovább, és közben azon ábrándoztam, hogy egy csodás helyre érkezem. Egy zöld, harmatos mezőn szállnék ki a kocsiból, letenném a székemet, a széket, amit sosem kellett volna megvennem, aztán leülnék a látványban gyönyörködni. Nézegetném a várost a katedrális körvonalaival, és a házam mellett, ahogy az a régi külvárosban lenni szokott, egy csomó olyan szükséges tárgy halmozódna fel, a- melyeket hosszú várakozás után végre másokhoz hasonlóan én magam is birtokolnék. Miért is dobnám el magamtól a széket, hisz az lehetne az első köve életem új templomának. S a szék mellett ott állna egy férfi, aki megérkezésemkor megcsókolna, aztán jönnének a közös gyerekeink, aztán körbevennénk őket falakkal, hogy óvjuk őket a hidegtől, aztán megvennénk az ágyakat, hogy aludjunk, aztán az étkezőasztalt meg a székeket, hogy a vendégeinkkel leülhessünk ünnepelni. A barna szék lesz új életem első köve. Ez a talált, sosem kívánt szék. Ránéztem. Még mindig ott volt mellettem a kocsiban.

Amikor már éppen megfordulni akartam, fáradtan a kilométerek után, amelyeknek egyetlen haszna a kellemes ábrándozás volt, hirtelen rápillantottam az autóban lévő órára. Már elmúlt fél kettő. Ebben az órában születtem, legalábbis anyám szerint. Abban az órában, amikor bezárnak a boltok. Sokkal messzebb voltam a bevásárlóközponttól, mint valaha. Vagy visszafordulok és kicserélem a széket, még mielőtt bezárják a boltot, vagy elfelejtem a dolgot örökre. Az elsőt választottam. Természetesen. Megfordultam, és harmadszor is nekivágtam. Nem vesztegettem az időt, rövidítettem az utat, az aszfaltozott úton mentem, mint a villám hajtottam végig egyenesen, és öt perc alatt levezettem a félórányi távolságot. Láttam az emberek ijedt arcát, ahogy félrehúzódtak a vizes árkoktól, láttam a magam mögött hagyott fákat, a zöld, harmatos mezőket, amelyekről egy csendes pillanatomban ábrándoztam. Átvágtam a folyón, elértem a várost, az autókkal és közlekedési lámpákkal zsúfolt utak egyenesen a bevásárlóközpontig vittek. Már éppen a redőnyét húz