Irodalmi Szemle, 2006

2006/6 - SZEMTŐL SZEMBEN - Luisa Castro: Egy nő és egy szék (novella) (Gálik Ivett fordítása)

Egy nő és egy szék mint a többi. A külváros éppen hogy öreg, vagy inkább ősrégi, s az ottani telepe­ket a központtal keskeny, aszfaltozott utcák kötik össze, amelyek a házak kapuitól egészen a piacig visznek, sőt egy kicsit tovább. Ezek a sugarak, amelyek összekö­tik a külső városrészeket a központtal, nincsenek egybekapcsolva a magas hidak­kal, mint a nagyvárosokban az utak pókhálóinál. Behajtottam a kocsival a zöld táj üregeibe, remélve, hogy hamarosan meglátom azt az utat, amelyik majd odavisz a bevásárlóközpontig, de kicsit később a folyó felé járva rájöttem, a dolog teljesen reménytelen. Viszont mindenképpen megérte erre a hegyek felé jönni, még ha több­órányi autózásba is került. Még akkor is, ha ez az út tulajdonképpen nem vitt se­hová, és közben teljesen elvesztettem az időérzékemet. A barna szék pedig lábai­val felfelé ott volt mellettem, mint valami néma, kétkedő másodpilóta. Hirtelen az jutott eszembe, hogy valószínűleg ez lehetett életem egyik leg­abszurdabb pillanata. Itt vagyok én, egy nő, aki a születésnapján elmenekül a há­zából egyetlen székkel, valamiféle előreláthatatlan, ismeretlen végzet felé. Kinek hiányoznék, ha nem térnék vissza? A bútorüzlet tulajdonosa kutatna-e utánam? Vezettem tovább, és közben azon ábrándoztam, hogy egy csodás helyre érkezem. Egy zöld, harmatos mezőn szállnék ki a kocsiból, letenném a székemet, a széket, amit sosem kellett volna megvennem, aztán leülnék a látványban gyönyörködni. Nézegetném a várost a katedrális körvonalaival, és a házam mellett, ahogy az a ré­gi külvárosban lenni szokott, egy csomó olyan szükséges tárgy halmozódna fel, a- melyeket hosszú várakozás után végre másokhoz hasonlóan én magam is birtokol­nék. Miért is dobnám el magamtól a széket, hisz az lehetne az első köve életem új templomának. S a szék mellett ott állna egy férfi, aki megérkezésemkor megcsó­kolna, aztán jönnének a közös gyerekeink, aztán körbevennénk őket falakkal, hogy óvjuk őket a hidegtől, aztán megvennénk az ágyakat, hogy aludjunk, aztán az ét­kezőasztalt meg a székeket, hogy a vendégeinkkel leülhessünk ünnepelni. A barna szék lesz új életem első köve. Ez a talált, sosem kívánt szék. Ránéztem. Még min­dig ott volt mellettem a kocsiban. Amikor már éppen megfordulni akartam, fáradtan a kilométerek után, ame­lyeknek egyetlen haszna a kellemes ábrándozás volt, hirtelen rápillantottam az au­tóban lévő órára. Már elmúlt fél kettő. Ebben az órában születtem, legalábbis anyám szerint. Abban az órában, amikor bezárnak a boltok. Sokkal messzebb voltam a be­vásárlóközponttól, mint valaha. Vagy visszafordulok és kicserélem a széket, még mielőtt bezárják a boltot, vagy elfelejtem a dolgot örökre. Az elsőt választottam. Természetesen. Megfordultam, és harmadszor is nekivágtam. Nem vesztegettem az időt, rövidítettem az utat, az aszfaltozott úton mentem, mint a villám hajtottam vé­gig egyenesen, és öt perc alatt levezettem a félórányi távolságot. Láttam az embe­rek ijedt arcát, ahogy félrehúzódtak a vizes árkoktól, láttam a magam mögött ha­gyott fákat, a zöld, harmatos mezőket, amelyekről egy csendes pillanatomban ábrán­doztam. Átvágtam a folyón, elértem a várost, az autókkal és közlekedési lámpák­kal zsúfolt utak egyenesen a bevásárlóközpontig vittek. Már éppen a redőnyét húz­

Next

/
Thumbnails
Contents