Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - SZEMTŐL SZEMBEN - Százdi Sztakó Zsolt: Tükörjátékok (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt Elgondolkozott ezen a problémán, hogy minek vállalkozott erre az őrültségre, minek vágott neki a lápnak, pedig tisztán emlékezett rá, hogy azelőtt irtózott ennek az útnak a gondolatától is, rossz előérzetek gyötörték. Egyszerre döbbenten ébredt rá, hogy nem tud a saját kérdésére válaszolni. Lehet, hogy megőrült, és puszta őrültségből vágott neki a lápnak? Nem, azt biztosan tudta, hogy valami célja van ennek az útnak, csak most nem tudta visszaidézni azt a gondolatmenetet, aminek a végén megszületett az elhatározás. Ez így logikus, és akkor nem lehet őrült, ha egyszer képes logikusan gondolkodni. Igen ám, csakhogy az őrülteknek is meg van a maguk logikája, és ki igazolja vissza neki azt, hogy az ő logikája nem az őrültség logikája, hanem a normális emberek logikája? Ezt csakis egy kívülálló tudná igazolni, csakhogy az a kívülálló az imént süllyedt bele a posványba, itt hagyva őt kétségek közt, és ő már hajlandó annak a feltételezésére is, hogy direkte csakis azért süllyedt el, hogy őt kétségek gyötörjék. Ez persze egy őrült logikája, de akkor ő épp ezért nem lehet őrült, ha tudja, hogy ez egy őrült logikája... Mikor végre lerázta magáról a tagjait megbénító dermedtséget, tett egy óvatos lépést, gondosan kitapogatva maga előtt azt a szilárd pontot, ahova léphet. Minden lépés évszázadoknak tűnt, de haladt előre, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy máris feltűnt egy talpalatnyi sziget, zöld fűvel, két fával, egy bokorral, és a szigeten egy kis házikóval, ahol menedéket találhatott volna. És ekkor tévesztette el a következő lépést. Gyakran megtörténik ez, ami már a vezetővel is megtörtént, hogy amikor magabiztosak kezdünk lenni, lankad a figyelmünk, és bátran megyünk előre, nos, akkor hibázzuk el a következő lépést. Aki már megtapasztalta ezt az érzést, az tudhatja, hogy annál rosszabb érzés kevés van, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Menne még tovább, de az út elfogyott már, a reflexek működnek még, de sehol egy szilárd pont. Első gondolata a pániké volt, de aztán rögtön a következő pillanatban valami nagy-nagy nyugalom, vagy inkább belenyugvás hatalmasodott el rajta. A halálraítéltek közönye ez, akik tudják, hogy minden el van már rendezve, és sorsukba beletörődve lépkednek a vesztőhely felé. Érzékeik a végsőkig eltompultak, ebben a pillanatban talán még arra se reagálnának, ha gombostűvel szurkálnák ő- ket. Pár pillanat, és mindennek vége, csak ezek az undorító férgek ne volnának... Rettegve ébredt, hogy a lidércnyomás ébren is folytatódik. Nem emlékezett tisztán, hogy mi is volt az a lidércnyomásos álom, csak arra, hogy még álmában is mennyire rettegett. A paplan félig a földre csúszott, jelezve, hogy álmában nyugtalanul forgolódott, a lepedő a dereka alá volt gyűrve. Percekig ült az ágy szélén, és megpróbált visszaemlékezni az álomra, de hiába erőltette az agyát, mintha síkos testű pisztrángot akarna a patakban puszta kézzel megfogni. Az időérzéke sose hagyta cserben, így most is úgy saccolta, hogy a hajnal első órája lehet, de ő még elég tompának érezte magát. Szívós edzéssel, és rászokta- tással úgy állította be a biológiai óráját, hogy négyórai alvás elég legyen neki, de
