Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - SZEMTŐL SZEMBEN - Százdi Sztakó Zsolt: Tükörjátékok (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt get. Azt már tapasztalatból tudta, hogy mikor behunyja a szemét, rögtön élesebben képes magára figyelni, egyszerűen azért, mert a külvilágból jövő ingerek nyolcvan százaléka a szemünkön keresztül ér minket, és ha a szemünket nem használjuk, akkor az érzékelhető világot szinte teljesen kizártuk. Egyfajta meditáció ez is, mikor agyunknak a tudatos részét kikapcsoljuk, és csak életfunkcióinkra figyelünk. Kilépünk a világból, és belépünk saját világegyetemünkbe. A történelem folyamán már sokan próbálták rávezetni az emberiséget erre a legnagyobb kalandra, akiket aztán a hálás utókor bölcseknek hívott... Inkább érezte, mint tudta, hogy a lány őt nézi. Az ablaknál áll, és őt nézi, időnként pedig kipillant az utcára. Már ideges, hogy még nem jön, akit vár. Akkor lehetett ilyen ideges, amikor a fivérei nem jöttek meg a halászatból, persze ő ezt nem tudhatja. A lakótelep pár kilométerre volt a repülőtértől, és a repülőgépek pont itt kezdték meg az ereszkedést, jelzőfényeik időnként bevilágítottak a lakásba olyan élesen világítva meg a lány vonásait, mintha villámlásban állna. Arcán ilyenkor világosan kivehető volt a feszültség. Tisztára olyan, mintha egy Oscar-díjas színésznő játszaná el, hogy feszülten várakozik... Lazán lehunyt szemhéja mögül figyelte a lányt, ami azonban csak félig volt nézés, félig pedig képzeletének a játéka, és felmerült előtte a lány sápadt arca. Arra gondolt, hogy biztosan valami betegség gyötri, és az okozza ezt a szinte természetellenes sápadtságot. Gyerekkorában vörösbort itattak az ilyen sápadt gyerekekkel, hogy visszanyerjék pirospozsgás színüket. Egyszer őt is megitatta az apja hasonló okból, de ő már akkor se bírta az alkoholt, és egész este úgy érezte, hogy nem a földön jár, hanem lebeg fölötte. Az emlék hatására fölmerült előtte egy kép, anyjának a jellegzetesen szép arca, amint éppen kenyeret szel, azzal a csak őrá jellemző mozdulattal, amit azóta se látott. Pedig az anyját akkor nem látta szép asszonynak, sőt, kifejezetten csúnyának tartotta. Az óvodában volt ez napirenden, először csak a lányok beszélték meg, hogy melyikük anyukája a legszebb, melyiküké öltözik a legcsinosabban, aztán a fiúk is rákaptak erre a játékra, akik ebben is lehetőséget láttak a vetélkedésre, és innen vált a játék véresen komollyá, mert sokszor az óvó néniknek kellett közbelépniük, amikor a fiúk egymást gyepálták, így akarván elégtételt venni a sértésért, ami az anyukájukat érte. O rendszeresen kimaradt ezekből a csetepatékból. Nem mintha ő olyan nyámnyila lett volna, aki megfutamodik a bunyóból, de az ő anyukája valahogy mindig a rangsor legvégére került, és ezen az sem segített volna, ha betöri a fiúk orrát. Szégyellte magát, mert ő nem dicsekedhetett azzal, hogy az ő anyukája mennyire szép. Egyszer aztán a gyerekek öntudatlan kegyetlenségével megkérdezte tőle, hogy ő mért olyan csúnya. Pedig nem is volt csúnya, csak jó tíz évvel idősebb azoknál az anyukáknál, akiknek vele egyívásúak voltak a gyerekeik, és felnőttként már azt is tudta, hogy akkor mekkora fájdalmat okozott ezzel a kérdéssel az anyjának. Két éve halt meg, és az egyetlen emlék, amit a temetés után otthonról elho
