Irodalmi Szemle, 2006
2006/1 - Czapáry Veronika: Kettősség, Részlet az Őrültek Városa című készülődő regényből Komunikáció (novella)
Kettősség kart törni, gyűlölt mindenkit, aki közel akart hozzá férkőzni. Az iránt, aki át akart érni a tükör túloldalára, ezt a gyilkos gyűlöletet érezte. Azt, ami megfojtana egy csecsemőt egy lavórban, bárkit, aki él és mozog és tehetetlen, megölne és kinyírna egy csepp lavórban... megölné és újra csak ölné, mint a csecsemőket az angyalok. Gyűlölte és ezen nem volt mit szépíteni, vagy változtatni, édesgetni a dolgot, hazudni vagy kedveskedni, beszélni róla, mert a gyűlölet olyan világos és szépséges körvonalakat kapott, akár a hazugságok. Aztán repültünk újra az üvegvirágos éjszakán, mint megtalált telepek a hosszú fényben és néma ragyogásban. Minden nappal egy érintés hozott közelebb az örökkévalósághoz, képzelhettük, hogy szárnyakat kaptunk, szárnyakat, melyek mindig ugyanazzal a fénnyel égnek, szárnyakat, melyek minden ütemben újra égnek. Egy néma ragyogásban újra hangzó mondat, lassú és tétova dallam, egy mondat az egybeolvadásról, a szárnyalásban megint egy újabb történet. Megérintette a testét és a bőrét, mintha soha sem látta volna előtte, mintha sosem lett volna meg a világos körvonal, ami elválasztotta őket a kettősségben, egy jóképű, de széles angyal elkiabálta volna magát a sávon, persze szó volt róla, hogy sárkányok léteznek, már miért ne léteznének, ha egyszer kitaláltuk őket, akkor léteznek. Már megírták. Már megírták az összes szót. Mindig minden reggel minden szó megíródik. Mosolyognak és dermesztő szótagokat kap a szavakban a félelem, az ölési kényszer. Nem tudom, mikor érkeztem el hozzád. Melyik évben. Melyik hangzavarban. Mikor változott át a gyűlölet nyugodt végtelen szerelemmé és mikor változik át megint gyűlöletté. Mindig ugyanaz a történet a reprezentáció színpadán. Aliz jól tudta ezt. És gyűlölte minduntalan ugyanazt a reggelt. Átment azokon a reggeleken. A fátyolfelhős néma éjszakákon. Nőkön és férfiakon. Valakiken, akiknek nemük volt. Hogy mindig voltak újabb reggelek, amiken keresztül lehetett menni. Ez az idő érzetét is biztosította neki. A férfire gondolt, és mint emlékezetébe vésett tűk ragyogtak benne a szelepek. Meleg, áttetsző szobákban, meleg áttetsző szeretkezések, a férfi jól ismert illata. Pára és csend, forró nyarakon és kihűlt reggeleken utolér az álom. Sírás és a szoba, ahol ült, forró és dermesztő magányában megnézte a testet. Ahogyan kinézte magának az áttetsző, jelentős testet. Nem volt mit szépíteni. 1 A szöveg részlet az Őrültek Városa című készülődő regényből.
