Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (7) (Krúdy Gyula, tanulmány)
Grendel Lajos gondolativá [...]Krúdy nosztalgiája egy visszahozhatatlan múltnak szól. Ez a visz- szahozhatatlanság borong hangulati tájai fölött [...JProust stílusa tiszta elemzés, minden ízében analitikai jellegű [...]Mintha egyenesen ellentéte lenne a hajszálfi- nom boncolgatás, mérlegelés, megkülönböztetés Krúdy elnagyolt és egyenesen a létezésformák egybemosására törekvő közlésmódjának.”(’3) Képvilágában Krúdy a négy évszak közül nem a tavasznak vagy a nyárnak, hanem az ősznek, de még inkább a télnek juttat kitüntetett szerepet, a hóhullásos, hóförgeteges, havas tájnak és világnak. A Francia kastély cselekménye télen játszódik, miként Az utitárs Pálfi Pálja is télen érkezik meg az álmos felföldi kisvárosba. Az Őszi utazások... utasai is havas kora téli napon érkeznek meg a kárpátaljai hegyek közé, s amikor az Asszonyságok díja elvetemült Palaczkiját egy kocsmában megkéselik, a bordélyház kapuja előtt haldokló férfira hullani kezd a hó, amelyet vörösre fest kiömlő vére. De téli történet az író két kései remekműve, a Hét bagoly (1922) és a Boldogult úrfikoromban (1930) is. A Hét bagoly első fejezetének A tél kezdete a címe, s egy monumentális hóhullásos állóképpel indul. A Boldogult úrfikoromban lump társasága pedig Dorottya napján, farsang végén, szállja meg a Bécs városához címzett sörözőt a budapesti Király utcában. Télen tetszhalálba dermed a természet, az idő állni látszik, a tárgyi világ mintegy szürreális kontúrokat kap - legalábbis Krúdynál. Amikor a Hét bagolyban a Margitszigetről sűrű ködben, a befagyott Dunán elindul Józsiás úr és szeretője a budai partok felé, s megindul alattuk ajég, a ködben és a leszálló alkonyaiban a külvilág teljesen eltűnik a szem határukról. Két elveszett, halálos veszedelemben forgó lélek a zajló Dunán... Hatalmas, erős jelkép, a maga brutális valóságában is rémisztőén, torokszorítóan valószerűtlen. Az idő itt, a halál torkában, tényleg megszűnik. Krúdy prózájának a döbbenetes ereje az ehhez hasonló, a valóságot a fantasztikussal egybemosó jelenetekben mutatkozik meg a leginkább. A szuggeszció olyan erős, hogy az olvasó elhiszi Az utitárs elbeszélőjének, hogy negyvenéves korában érkezett néhány napra a felföldi kisvárosba, de hetven évre ragadt ott. Elhiszi, hogy Jella asszony bordélyházának egyik alkalmazottja háromezer éves nő, elhiszi, hogy a Napraforgóban elhunyt Pistoli egy másik kisregényben (Kleofásné kakasa, 1920) visszatér a túlvilágról, mert az olvasó tudja, hogy a valóság ezernyi apró rezdülését megfigyelő író világa szimbolikus világ is, melyben a lehetetlen, az irreális is megeshet. Mindebben az elidőtlenítő technikának óriási szerep jut. Csak ahol megszűnik funkcionálni a naptári idő kronológiája, ott válhat irreálissá az, ami valóságos, és fordítva, valóságossá az, ami valószerűtlen. Mágikus, varázslatos mutatvány ez, merőben új és egyedülálló a magyar epikában. A Boldogult úrfikoromban egész napos kocsmázásba ragadt embertenyészete még őrzi a Ferenc József-i régi Magyarország emlékét, amely talán nem volt sokkal különb, mint a Trianon utáni Magyarország, ám ezek az emlékek a silány és üres jelenben illúziókká szépülnek. A Bécs városához címzett sörözőben letanyázó furcsa figurák akkoriban lehettek gyerekek, amikor a Hét bagoly cselekménye
