Irodalmi Szemle, 2006

2006/6 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (7) (Krúdy Gyula, tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (7)

ső világ terét, az időszempont jelentősége pedig a minimálisra csökken. A Vak Bélától eltekintve jelen van ugyan a harmadik személyű „objektív” narrátor is (sőt, elenyésző mértékben még a Vak Bélában is), de kombinálva valamely regényhős nézőpontjával. Az Asszonyságok díjában a főhős személyének megkettőződése következtében jól láthatóan válik külön a két látószög, amennyiben az Álomra úgy tekintünk, mint a szerzői nézőpont hordozójára.

A külső cselekmény elsatnyul ugyan, a regények azonban mégsem válnak teljesen statikussá emiatt. Ez annak köszönhető, hogy az előtérből eltűnt cselekmény, bőséges, asszociatív áradással és burjánzással feltűnik a szövegháttérben. A cselekménynek ezt a hely- és funkcióváltását nevezi Bori Imre Krúdy-effektusnak. „A regénynek úgynevezett életanyaga kerül át a cselekmény szférájából a szövegháttér szférájába, a »mozgóból« az inkább statikusba [...]míg a regénycselekmény elértéktelenedésének, közhelyszerűvé válásának, fordulatai megfogyatkozásának vagyunk szemtanúi, a szövegháttér jelentős mértékben gazdagodni kezd, mind mozgalmasabbá válik.”(34) A cselekmény efféle transzformációjának nyelvi síkon többnyire a hasonlat az eszköze. Egy-egy hasonlat nyitja meg a mikroképek asszociatív sorára bontott cselekményelemek beáramlását a szövegháttérbe, melyek aztán nemegyszer hatalmas, szecessziós körmondatokban rendeződnek monumentális állóképekbe, mint például az Asszonyságok díja középső harmadában, a bordélyjelenetekben. A dinamikusan induló regény itt szinte teljesen lefékeződik, a mozgógép fényképek sorává merevedik, hogy aztán a regény utolsó harmadában, Natália történetének elbeszélésében újra dinamikussá váljék. Az Asszonyságok díja azért is Krúdy egyik legsikerültebb műve, mert ezeket a tempóváltásokat a legmegfelelőbb pillanatokban viszi végbe.

Megáll az idő. A külső cselekmény elsorvasztása, s a regényvilág (különösképpen a hősök tudat- és érzelemvilágában konstruálódó regénytér) interioralizá- lódása, természetesen, nem maradhatott következmények nélkül a regényidőre sem. Az időfolyam megszakítására már a viszonylag korai regénynek tekinthető Francia kastélyban is találunk példákat. A kastély szalonjában, például, nagyot á- mult Szindbád, „aki ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermeier szalont a múzeumba rakták, lakóival együtt”. Krúdy utazó hősei minduntalan a mérhető, a naptári időn kívülre kerülnek, a múlt és a jelen között előbb elmosódnak, majd végleg eltűnnek a határok. Az idő mint regényelem jelentéktelenné, fölöslegessé válik, megszűnik működni. Ezért is nevezi Baránszky-Jób László hallucinatív világnak Krúdyét, amelyben a dolgok elvesztették súlyukat, alakjai pedig lebegnek s egymásba folynak. Egy kiváló tanulmányában (Szempontok a Krúdy-jelenség megközelítéséhez) mutat rá arra a lényegi különbségre, amely Krúdy időszemléletét elkülönbözteti nagy francia kortársáétól, Marcel Proustétól. „Proust és Krúdy másként viszonyul a valósághoz. Krúdy világa a képzelet valóságrangjára szerveződő világa. Prousté a valóság irrealitásokba vesző, ellentmondásos szövedéke. Krúdy álmokból, biztos kézzel valóságot idéz. Proust a valóságot elemezve sterilizálja azt