Irodalmi Szemle, 2006
2006/6 - Bodnár Éva: Csilla és Péter története (elbeszélés)
Csilla és Péter megpróbált minden elvárásnak tökéletesen megfelelni - némiképp kárpótolni anyját a súlyos veszteségért. De ebben az embert próbáló nagy igyekezetben nem vette észre, hogy mennyire eltávolodtak egymástól. Soha nem jutott ideje arra, hogy beszélgessenek, s szinte már alig találkoztak, mert Péternek mindig akadt valamilyen „fontos” elintéznivalója. így az asszony egyre inkább áldozata lett beteges magányának. Az orvos hangjára riadt fel a gondolataiból. - Fiam, édesanyádnak súlyos szélütése van, azonnal kórházba szállítjuk, és a megfelelő vizsgálatok után, remélem, majd többet tudok mondani. A család orvosa, Péter apjának hosszú éveken keresztül testi-lelki jó barátja egy utolsó meleg kézfogással magára hagyta a fiatalembert. Beszállt a mentőautóba, hogy bekísérje betegét a városi kórházba. Péter összetörtén nézett a távolodó jármű után, s amikor megfordult, beleütközött a csendben sírdogáló házvezetőnőbe. Önkéntelenül kitárta felé a karját és magához ölelte az asszonyt. Néhány perccel később pedig már szélsebesen száguldott kocsijával a város irányába. A kórházba érve az ügyeletes nővértől megtudta, hogy a beteg még mindig nem tért magához, és az orvos sem végzett a kivizsgálásokkal. Hosszú perceken vagy talán órákon keresztül várakozott önmarcangoló gondolataiba merülve, míg valahonnan a távolból valaki halkan a nevén nem szólította. Egy középkorú ápolónő állt meg mellette. - Az édesanyja az intenzív osztályon fekszik. Most egy pár percre bemehet hozzá - közölte barátságosan.- Később a doktor úrral is beszélhet. Péter elcsigázva követte a nővért a szobáig, ahol az anyja feküdt különböző gépekre és monitorokra kapcsolva - mintha ő maga is csak egy gép lett volna.- Istenem, anya... Ne add fel, kérlek! — suttogta halkan, és megsimogatta a sápadt arcot. Keserű ízt érzett a szájában, és éles tőrként hasított belé a gondolat: menynyire egyedül van. Az apja meghalt, testvérei nincsenek. Ha most az anyját is elveszíti, nem lesz többé családja. Nem tudott, és nem is akart megbarátkozni ezzel a gondolattal. Elnézte a vértelen ajkakat, melyek oly sokszor becézték gyerekkorában... és sírva fakadt. A hazafelé vezető úton az orvos szavain gondolkodott, miszerint feleslegesen marad bent a kórházban - anyja állapota még akár hosszú hetekig sem mutathat semmi változást. Igyekezett megnyugtatni őt, és közölte, hogy ha bármilyen új fejlemény lenne, azonnal értesíteni fogja. Péter mégis furcsa érzésekkel indult el. Valahogy nem bízott az orvos szavaiban. Volt egy olyan érzése, hogy csak el akarta távolítani, le akarta rázni őt. Bár azt ő maga is belátta, hogy feleslegesen ücsörögne a váróteremben. De azért másnap reggel újra megjelent a kórházban. És ez így ment majdnem három héten keresztül. Beköszöntött az október. A földeken óriási lendülettel folytak a munkák. A férfi hajnaltól késő estig dolgozott és ingázott a kórház és a családi ház között. A kimerültség és az álmatlan éjszakák fekete barázdát rajzoltak a szeme alá. Sokat fogyott az elmúlt időszakban, szinte már csak árnyéka volt önmagának. Űzött vadként indult el ezen a reggelen is a városba, hogy meglátogassa az édesanyját. A forgalom gyér volt, mégis lassan haladt a szakadó eső miatt. Mire
