Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - TALLÓZÓ - Bodor Béla: Mittel út Között-be ér
TALLÓZÓ alig megkerülhető hibalehetőség a formálódó narratíva másodlagossága, idegen szövegtestektől való függése, eklektikussága. Nem lehetetlen, hogy ez a „közegtudatos” alkotásmód produktívabb lehet azok kezében, akik nem feledkeznek bele a közeg érzékelésébe és a benne lebegés örömébe, hanem arrogánsabban bánnak vele, keményen alakítják, és uralni próbálják. Olyan alkotókra gondolok, mint Márton László, Kovács András Ferenc vagy Térey János. És persze még sokan. Tőzsér számára az alkotás a közeg megismerését is jelenti, óvatos tapogatózást, innen-onnan vett minták vegyítését és az elegy tesztelését. Szóban forgó munkájában, a (Szenei) Molnár Albert nyelv- és hittudós, költő, fordító és tudomány- szervező prágai útját (stílusosan: allegóriák füzéreként) ábrázoló verses drámai elbeszélésben például azt igyekszik felmérni, hogy a művelődés- és vallástörténeti ismeretek, az irodalmi toposzok és a talán kora barokknak mondható szemléletbe való belehelyezkedés, ami Shakespeare és a magyar protestáns retorika hol keveredő, hol fuzionáló nyelvén, vagy annak imitációjában szólal meg, vezethet-e irodalminak mondható élményhez; tehát eredményezhet-e átélhető sorsképet, kiforrhat-e belőle egy olyan emberalak, akinek gondolkodása, érzelmi világa és sorsának alakulása az olvasót (vagy előadás esetén a nézőt) magával ragadja és megrendíti. A válaszom erre (ha lenne ilyen szó) az lenne, hogy igennem. (Ez lehetne a nemigen ellentéte.) A szöveg ugyanis pontosan követi azt a szellemi utat, melyet alkotója bejár. Ez az út azonban egyszemélyes, pontosan ezt az utat másvalakinek követni képtelenség, egyszerűen azért, mert, még ha rendelkezik is azzal a műveltséggel, amivel Tőzsér, műveltségének a rétegzettsége és szerkezete biztosan eltér attól. Mondok néhány példát. A könyv 78. oldalán Molnár azon tépelődik, hogy visszatérjen-e Altdorfba, ahol szerény előmenetelre számíthat, vagy utazzon Bécs- be, vegye át egyetemi tanári kinevezését, ami ragyogó pálya kezdete lehet, de aminek a katolizáció az előfeltétele. (1604-ben vagyunk, és az egész problematika megértéséhez természetesen előfeltétel a kor és Molnár életrajzának alapos ismerete.) így fogalmazódik meg ez a dilemma Tőzsér nyelvén: „Riaszt, hogy ha most azt mondom: igen, / az elmémnek, mely ma még szabad állat, / egy szerződés majd a karámja lesz.” A bennfoglalt toposz Bán Zoltán András jóvoltából meglehetősen ismertté vált mostanában, tudjuk, hogy Bornemiszától való, és hogy eleve játékos szöveg. Az „állat” szó a maga idejében és helyén inkább jelent entitást vagy szubsztanciát, mint élőlényt. Bán is, Tőzsér is rájátszik arra, hogy a mai nyelvállapotban a szó jelentése beszűkült. Ez a játék azonban csak annak az olvasónak jelent valamit, aki pontosan érti. Másutt egy női szereplő gúnyolódik azzal a tanárral, aki a férje után spiclis- kedett. A besúgás azonban, mint mondja, „...csak szó volt, lenge madár, / lebbenő szárnyból kihulló pehely. / A vállalás, az már tett: áldozat, / az éh-madár áldozatára csap.” A madármotívum hosszú, az egész művön végigvezetett allegóriához kapcsolódik, és itt ez az egymásba öltött metonímia-sor azon belül is igazi stílus
