Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - TALLÓZÓ - Bodor Béla: Mittel út Között-be ér
TALLÓZÓ Ketten egy új könyvről BODOR BÉLA Mittel út Között-be ér Tőzsér Arpád: Faustus Prágában. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. 88 oldal Az elmúlt év szeptember 9-i Népszabadság hasábjain, a hetvenedik születésnapja alkalmából Elek Tiborral folytatott beszélgetés során Tőzsér Árpád így fogalmazott: „Mikor a Mittel-verseket kezdtem írni, valamikor a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek elején, Mittel Ármin »mittelségét« a legtöbb kritikusom csak Közép-Európára és a kisebbségi létre vonatkoztatta, holott bizony ez már akkor is sokkal többet jelentett. Jelentette a Mittel-verseim esszé-epika-líra közötti átmenetiségét és az európai-közép-európai olvasmányaim intertextuális egymásra vonatkoztatottságát, ha úgy tetszik: a »köztesség poétikáját« is.” Talán nem kell hosszan ecsetelnem, hogy miféle mentalitásbeli módosulást jelent az antik/klasszikus közép ideáljának felváltása a között meghatározatlan és uralhatatlan szférájának képzetével. Hogy késő, utó- vagy posztmodern gesztus ez, azt nehezen tudnám eldönteni. Kétségkívül egybecseng a tudományos diszciplínák fejlődéstörténetével, tehát azzal a tendenciával, hogy a világ egészéről alkotott víziót előbb szaktudományok rendszere váltja fel, majd egyre újabb résztudományok formálódnak a diszciplínák közti eszmei térben, míg manapság afféle „köztes” képződmények látszanak kibontakozni, melyeket olykor találóbb lenne narratíváknak nevezni, mint tudományágaknak. Az irodalom újabb törekvései persze nem tudományszakok, mégis alapvető különbséget látok az irodalom elmúlt és jelenkori történetét csak külvilágnak vagy horizontnak tekintő, az irodalmat az önkifejezés eszközeként tételező felhasználói magatartás és például Tőzsér mentalitása között, aki a műfajokat és műnemeket szakterületekként, az egyes alkotók munkásságát tovább építhe- tő-bővíthető „paradigmákként” szemléli. Vagyis munkálkodása lényegében centrum nélküli, ellentétben még kortársaink egy részével is, akik aggálytalanul helyezik el önnön egojukat fikcióuniverzumuk középpontjában. Minthogy nem hiszek az irodalom fejlődésében, természetesen nem állítom, hogy Tőzsér magatartása értékesebb, haladóbb vagy akár csak maibb lenne, mint a magányos géniuszoké. Még abban sem vagyok biztos, hogy ez az „interdiszciplináris” szövegalakítás árnyaltabb, kifejezőbb nyelvi teljesítményhez vezet, hiszen
