Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Duba Gyula A regényhősök falun és városon azonos belső feszültségben és kallódva, bizonytalan érzések közt élnek. Ez a „nyomott” kisebbségi közérzeti elem sajátosan homogénné teszi a létfeltételek világát, nem érvényesül állandóan, mégis mindig jelen van, azonos lélektani meghatározásokat, óvatosságot, aggódást, gyakran szorongást eredményez, és a hiteles művészi láttatás etikai-esztétikai lehetőségeit és minőségét is befolyásolja. Mintegy „témává” avatódik ez a szorongató életérzés s a tettekre is rányomja bélyegét. A formai kísérletezésnek alighanem kisebb teret nyit, mint a szabadabb-tágasabb léthelyzetek, a gondtalanabb nyelvi-közösségi méretek közt alkotó irodalmak térségei. Figyelemre méltó paradoxon: a művészet formateremtő szabadságát-szabadosságát korlátozóan befolyásolhatná, sajátos törvények hatására meghatározná a „determinált” valóság (Tőzsér) természete? Alighanem. S ez a „csapda” alkotáslélektani dilemma lehet, az írói látás minőségére is hat! Mintha erre utalna, hogy a „csukák” írásakor úgy éreztem, a kor történéseiről az akkor adottnak tűnő, zártan időrendi és realista módon epikus formában, a falu zártságához illő egyszerű nyelvezettel és tudati hozzáállással írhatok. Erre késztetett, hogy a helyszín és a modellek, a történet hősei falum és lakói, rokonaim, ismerőseim, barátaim. A regény kompozíciójának és tudatvilágának hozzájuk kellett igazodni. S ez az ízlés körébe és a rokonszenv melegségébe, mintegy az „igazság” adott méreteibe parancsolta a stílust. A hitelességre törekvő pontosság, a megbízható történetiség igénye is ezt követelte meg. A képzelet színező-nagyító munkájára sem volt szükségem. Vagy csak mértékkel, a lényegi egység érdekében. Ahol maguk a tények döbbenetesek és a léthelyzet tragikuma nyilvánvaló, nincs szükség más „meggyőző” elemekre! Amikor a regényen dolgoztam, a fiatalkori természetrajongás is közeli volt még hozzám, a kalandok feszültségei és izgalma mintegy bennem éltek. Idegeimben éreztem a megaláztatás szomorúságát és a veszteségek feletti bánat ízét. A veszélyes három-négy év története kerek egész formájában élt bennem és érzelmi egysége rám kényszerítette magát. A saját élmény oly élő és erős lehet az emlékezetben, hogy az objektivitásra törő ábrázolást is vallomásossá teszi! Valószínűleg ebben gyökerezik a modern regényirodalom erősen személyes igényű, líraian szubjektív természete. Az Aszály megírásáig eltelt időt irodalmunk egésze értelmében is fokozódó „irodalmiasodás” jellemzi. Az író látókörét fiatal nemzedékek feszegetik, bővülnek és burjánoznak a világirodalmi tájékozódás lehetőségei. Tágulnak az irodalmi gondolkodás körei, egy-egy világirodalmi szerző - Kafka után Gide, Camus, majd az amerikaiak, Faulkner s Márquez - műve tóba vetett kőként borzolja és mozgatja meg a felszín állóvizét. A művek vonzó látásmódja és kifejezési eszközei, nyelvezete jelentősen, bár mind ez ideig alig ismert és nem kutatott módon formálják íróink formaigényét, valóságszemléletét, fejlesztik művészi képzeletét. Mintha az író képlékenyen, izzó vasként formálódna a szellemi és fiziológiai tapasztalatok érintései, esetenként súlyos pörölycsapásai nyomán. Ebből következhet, hogy az Aszály mintegy új lépés az „irodalmiasodás” útján. Erezni benne a formateremtő
