Irodalmi Szemle, 2006

2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)

Emlék és regény

kísérletet, a kereső kompozíciós igényt. Mindenek előtt talán abban, hogy szemléletmódja továbbra is lírai - tehát személyes - marad, ám nagyobb fogékonyságot mutat a groteszk szemlélet, a komikum és irónia iránt. Emellett tárgyilagos marad és nem bővül tovább a - később következő - abszurd helyzetteremtés felé. Valószínűleg azért, mert bár a drámai évek természetellenes vonásai ugyan eléggé nyilvánvalók, ám az események személyessége és tragikuma nem bírta el az érzéke- ketlenül ironikus vagy közönyösen abszurd szemléletet. Pályám során mindig munkám része volt a humoros és groteszk szemlélet, a gunyorosan ironikus látás, kisebb komikus művekben, paródiákban nyilvánult meg. Ám a kisebbségtörténeti- epikai szövegeimben csak módjával van jelen. Sorsunk és élményeink drámaibbak voltak annál, hogysem parodizálhattam vagy abszurdizálhattam volna őket. A rendszerváltás idejére érett meg bennem ilyen szemlélet, sőt méginkább, amikor már az új valóság is kezdte kimutatni a „foga fehérjét”, eredménye Téli áradás című regényem. Az Álmodtak tengert két kötete pedig mintegy áthidalja a két szemlélet közti távolságot. A Téli áradás többek közt azt is jelzi, hogy bár a rendszer- váltás drámai forradalmi jelenség, de igazi tragikum híján való, és belső ellentmondásai, hihetetlen logikátlanságai és érthetetlensége folytán bőven rászolgál az ironikus szemléletre és abszurd vonásait firtató stílusra, nyelvezetre.

Az Aszály oldottabb tragikumának, mintegy „könnyedebbségének” más oka is lehet! Az elsietett irodalmiság, a hatás érdekében tett öncélú drámaiság, az eltúlzott tragikum sosem volt kenyerem! Valamilyen módon, még groteszkjeimben is a reális emberről írtam. A múlt értelmében is. A történelmi tekintet nélküli és kemény, gyakran kegyetlen, de kényszerítő eszközeit is emberek érvényesítik. Mások elviselik kényszerét, eltűrik csapásait és elszenvedik rigolyáit, de közben létezni akarnak, élni kívánnak, ebben elpusztíthatatlan erejük. Az én hőseim ilyenek, nehezen élnek! A „Csukákban” még a teljes kiszolgáltatottság csapdájában küzdenek sorsukkal, az Aszályban életerősebb és tettre készebb elszántsággal! A két képet ugyanarról a helyzetről igaznak vélem. Az írói látásmód lehetőségei szinte korlátlanok, az emberi valóság annyira gazdag színekben és árnyalatokban, hogy minden hiteles képet visszaigazol. Az Aszály hőseinek sorsa árnyaltabb és tevékenyebb, mintegy „emberiesedik”. A változásokat követő szemléletmód, jó és rossz játékával bővülve mintegy „érteimiesedik”. Míg az első regényben az események átélő- je és részese szól, a másodikban a múltba tekintő, aki emlékeiben szemléli ugyanazt. S az Aszályban a létformák lehetőségei is tágulnak. A történelmi idő bővül, méretei az első köztársaság korába, sőt - Gál Boldizsár révén - a késő középkorig, az újkor hajnalára nyúlnak vissza. Emellett, úgy vélem, a mű nyelvezete, stílusa követi mindezen bővüléseket, tágulásokat, fejlődéseket, talán önnön hagyományait is képes tovább fejleszteni. De nem a stilizálás és eredetieskedés felé tör utat, hanem a tárgyias értelem gazdag nyelvezetének az eszményét próbálja követni. Az igazi „nyelverő” nem az eredetieskedő stilizáció és stíluslelemények függvénye, nem is az erőszakos formateremtésben rejlik, hanem a tárgyi pontosság és fogalmi