Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Emlék és regény is ahhoz, hogy tárgyilagos művészi igazság lehessen! Úgy vélem, nincs így! A személyesség nem homályosítja a tisztánlátást, sem túlzott érzelmi hozzáállás vagy szenvedélyes sértődöttség! A mesélő hang tárgyszerűen objektív. Az emlékek józan szemlélet hiteles terében élnek. Mintegy „képzelt” valóságban és irodalmi miliőben mozgó regényhősök. S hogy a munka kezdetén volt-e tudatos célom, távlatos elképzelésem a mű eszmeiségét illetően? Ösztönösen igen! Megjeleníteni, hogy a nyomasztó háború és pusztító front után, a nagy tavaszi offenzívát megelőző kilakoltatásból - a „menekülésből” - való visszatérést követően, mint veszi birtokába ismét a nép a felforgatott falut! A házak állnak, alig sérültek, ám minden más elveszett. Mindent újra kell kezdeni. S a falu népe beleveti magát az állatok nélküli, lovak, tehenek és baromfi híján való nyomorúságba, hogy az első békés tavaszon újra teremtse hagyományos létformáját, megszokott életét. A regény alapeszméje ösztönösen, majd egyre tudatosulva annak az elpusztíthatatlan természeti erőnek és szívós paraszti életösztönnek a formába öntése, amellyel elviseli a csapásokat és nekivág sorsának, hogy hagyományos életét tovább élhesse. S ehhez járult annak megjelenítése, hogy ezt az ősi és nyers életerőt mint nyomorította meg és értékrendjét mint kezdte összezilálni a magyarságot sújtó atrocitások sora, emberi mivoltának megtagadása, a közösségi létének felszámolására tett kísérletek. Az emlékezet mindent megőriz, a célhoz számos szükséges kellék adott. Ott van a házak feldúlt rendjében, az üres istállókban, az udvarokon sarjadó füvek zöldjében és a haszontalan gazokat termő határban. De a természetben is ott harsog...! A ragyogó tavaszban erős levegő és illatos záporok fakasztják, pattogó rügyek és bimbózó virágok éltetik, valamiféle eltorzított, mégis akadályozhatatlan, békés újjászületés tényei, borús árnyakkal küzdő, ám mégis hívő és felszabadult robbanás. A határ kilátástalan, de mintha a föld mélyén rejtőző erők mocorognának. Kényszerű, ám bizakodó érzést keltenek, sürgető tettvágyat. Csapások korlátozzák, de megölni nem képesek. A tájon valamiféle vidám és örömtől csapongó szegénység tombol. Tennivalókat sodor az idő, eseményeket avat és vágyakat terem, a nyár kicsiny aratást, gazdag lucematermést és sok gyümölcsöt, az ősz otellóborokat, illatos párákat és sovány búcsút, a tél makulátlan puha hóesést. S emellett tanácstalanságot és bizonytalan érzést, valami rossz sejtelmet, hogy a magyarságra cudar világ vár, tragikus jövő! Számára még nem ért véget a háború. Karinthy mondja, hogy „a valóság is komponál!” Mintha tudatosan drámává rendezné az eseményeket, a történelem, az idő dramaturgiája szerint. írás közben talán ne adjunk túl nagy teret komponáló kedvének, de alá se becsüljük erőit, szertelen mozdulásait, mellyel az élet tragikumát, az emberi szenvedéseket szervezi. Számunkra- surbankó legénykék - kocsmázást hoz meg vadászatot, téli leseket, majd tavasz- szal csukákat az Öreg-árokba, az idősebbeknek munkaszolgálatot Csehországba. Aztán még néhány év során sok minden egyebet... Második kiadáskor, annyi év után újra olvastam a regényt. Tapasztalataim és
