Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Duba Gyula az emlékezés fényében feltűntek írói ösztönösségem rejtőző, célszerű elemei. Mindenekelőtt a szöveg „nyelverejének” természete. Valamiféle szociologikus, etnikai jellegű szó- és fogalomrendszer, a nyelvezet sokszínűsége, ami ugyan népi szó- használatra (is) utal, igazából azonban a stílus pontosságát és hitelességét szolgálja. Nem népieskedő, hanem parasztterminológiában gazdagon irodalmi. Az események hiteles elbeszélése adekvát nyelvezetet követel. S ehhez járul az etnikai-szo- ciológikus mohóság, mely úgy véli, hogy minden jelenség fontos és minden apró részlet döntő lehet, a szöveg plasztikus teljességéhez hozzájárulhat minden szó és fogalom. Mintegy átmentek mindent, ami bennem él. Talán még nem tudtam, de alighanem sejtettem, hogy a részletező szókinccsel, a helyi nyelvezet tárgyi és táji kifejezéseivel tágítom a mű esztétikumát, stílusának minőségét, a szövegbe építve az eredeti népi rekvizitumokat. Ilyen törekvés mind tárgyi, mind lélektani vonatkozásban jellemzi a művet. Úgy éreztem, hogy a legegyszerűbb, mindennapian közönségesnek tűnő munkamozzanatnak, szerszámnak és épületrésznek, a megszokott tárgyi környezeteknek is lehet, mert kell, hogy legyen esztétikai jelentősége és mérete, széptani minősége és természete, stílusfunkciója és nyelvi értelme. Mintha éreztem volna, hogy olyan tárgyi és nyelvi valósággal dolgozom, amely külső erők fenyegetésére alapjaiban rendült meg, alattomos kór formájában, kíméletlenül támadja a kór, nem telik bele sok idő s kallódni kezd. Ezért az irodalom feladata lehet, hogy megmentse és az emlékezés számára hozzáférhetővé tegye, különben belátható időn belül nyomtalanul elvész! Valami mássá alakul, aminek nincs s talán nem is lesz neve, kaotikus és jellegtelen lesz, torz paródiája az ősinek, alakjai elmerülnek az idők mélyén, mint Márai polgárai... A faluközösség veszélyeztetett kultúrájának törvényei a természet révén fogalmazódtak meg. A természettel való szembenállás és együttélés szabályai élettörvényt jelentenek. A természet gyermeke szlogennek nem közhelyes, hanem mélyebb értelme van. S ebből a mintegy kozmikusán egyértelmű viszonyból következik, hogy mintha a történelem szertelenségében az idő szimbólumteremtő kedve munkálna. Annak idején az ívó csukák várt vendégek a Füzes-árokban, az áradások apadására és a hóvizek tisztulására figyelmeztetnek, tavaszt jelentenek. Az idő múlása és az emlékezés, az írott szöveg révén hajlamos, hogy sorsszimbólummá avassa őket. A hazai magyarság ösztönösen és menthetetlenül ment sorsa elébe, feladatait végezve és hivatását lehetőségei szerint betöltve, ahogy a nagy garami halak indultak bensőjük parancsára és létük értelmében, hogy utódaikról gondoskodjanak, új nemzedéket nemzzenek a Szikincében - a regényben a Pilinckében —, s végül a holtárokba jutottak! Nem sejtették, mi vár rájuk, s ha tudták volna, akkor sem kerülhetik el sorsukat, életösztöneik és létük parancsának engedelmeskednek. Hasonlóan a Körtefejű találkozása Csehországban Ulrikével! Magyarság-németség, munkaszolgálat és közös sors, magány és nemiség hozza össze őket. De a történetet a közép-európai idő sorsszimbólummá avatja! Jellegzetesen háború utáni német-magyar jelképpé! Nem kevésbé jelképszerü Öregapa „funkciója” sem a vi
