Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Duba Gyula a lényege igaznak bizonyult. Ami akkor történt, még vajúdásnak hittem, ma már halódásnak látom! De valahogy mégis úgy érzem, hogy a parasztvilág egyszer majd bennem hal meg igazán! Nem könnyű megmagyarázni ezt. Gyerekkorom a szülői házban telt, kisebb gimnáziumi kitérő után a kamaszkorom úgyszintén. Apám utódjának szánt, gazdának, mint ő, mindenre tanított, amit a parasztnak tudni kellett. Ellentmondásos nyugtalan időben, természetesen és szükségből belenőttem a parasztlétbe. Nem volt már igazi, ahhoz túl bizonytalan és nyugtalan! Ennek ellenére emlékeimben bizalmasan és részletgazdagon él a régi világ. Talán a génjeim is birtokolják! Alkatilag is fogékony lehetek a dolgok mélyebb átélésére, a jelenségek maradandó elsajátítására, a termékeny emlékezésre. A faluvilág vajúdását, majd kezdődő halódását már nem közvetlenül éltem meg, hanem íróként, s talán éppen ezért tudatosabban. Eszményei hanyatlását, szociális drámáját mélyebben - mert emlékezve - élhettem át. Van ilyen bizalmas, bár közvetett átélésre nagy írói példa is: Márai! Az ő életében már nem létezett a klasszikusan alkotó polgári attutűd, a polgár eszménye kispolgári vonásokkal hígult. De benne még emlékként élt, tovább éltette, képzeletében nemessé fejlesztette, láttatta fénykorát és megteremtette művészi-eszményi hőseit, a Garreneket. Bár ő túlélte elődei valóságát, mégis róluk ír, érezzük, hogy a klasszikus polgárról szól. Magam is így érzem, értelmiségi vagyok, író, de mintha a múltam, az egykori parasztiét szólna általam! AZ ÍVNAK A CSUKÁK LÍRAISÁGA A háború utáni évek regénye, a szlovákiai magyarság könyve lett. Ösztönösen és egyszerűen láttatva találjuk benne az akkori események rajzát. Nem a művészi komponálás és formateremtés jegyei jellemzik, hanem az őszinteség és egyszerű tisztánlátás természetessége. Az ösztönök a sors körvonalait tapogatják. Emlékezve írtam, a mű szerkezetét az idő múlása, az események kronológiája alakítja. Hogy a témából regény legyen, nem volt szükségem különösebb szerkezeti megoldásokra, s hogy formai fogásokon és stílusleleményeken törjem a fejem. Az írói célkitűzés inkább tárgyi részletességet, valósághűséget és érzelmi telítettséget követelt. Mintegy három évtized telt el akkor a megjelenített események óta, a történések tényeit az emlékezés őrizte. S az emlékezés általában lírai természetű! A tragikus élmények némileg „megszelídülnek”, valamiféle hanyatló megrendülés kíséretében veszítenek fájdalmas voltukból, megrázó életességük tompul. S mintha kezdetleges heroikus vonásokat, nőies színt nyernének, talán a megmaradás, a túlélés öröme segít ebben. Az emlékezés lírája is úgy sugallta, hogy sorsunk a- pokalipszisa, megpróbáltatásaink emberméretűnek mutatkozzanak, természetes valójukban hassanak. A környezeti valóság is természeti, a táj és emberei! A Falu- modell (Füzesnyék), a táj (Garam mente) s a történet hősei, rokonaim, barátaim, ismerőseim. A történet közösségi élmény. Mindebből vallomásos természetű, napló- szerűen valóságközeli, már-már intim szöveg is következhetne, akár túl személyes
