Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Duba Gyula: Emlék és regény (esszé)
Emlék és regény átéltséggel! Tehát a személyesség jegyében! Hasonló személyesség jegyeit találjuk Mács Kamasz vagy Dobos Messze voltak a csillagok című művében, mely személyesség korai nemzedéki jegyre utal. Meg arra, hogy egykor az „irodalom valóságát” (Tőzsér) magunkban és önmagunk által kellett megkeresnünk. Ezért úgy vélem, hogy az irodalomra általánosan is érvényes felismeréseimet, a filozófiai-esztétikai törvényszerűségeket leginkább a magam munkásságában azonosíthatom. Mintha úgy lehetnék személytelen, hogy fokozottan személyes leszek! S közben eszembe ötlik, hogy hasonló megállapítások vajon mennyiben hitelesek, az egyetemes érvényesség fényében mennyire helytállóak? Vagy netán túl egyszerűek, sőt kisszerűek, valójában semmitmondók? A kétely tehát megkísért, ám a válasz általában megnyugtató. Az irodalom, az életmű, minden mű elsősorban önmagából s a maga törvényei szerint építkezik. Ezért az általános igazságokat is újra fogalmazza. Hasonlóan a filozófiához. Minden bölcseleti rendszer elölről kezdi a világ értelmezését, a lét alapjaitól építkezik és így emel új szellemi katedrálist! Máskor is leírtam már, kezdetben irodalmunk el akarta mondani, a világ tudtára adni, hogy mi történt velünk. „Kibeszélni” közös dolgainkat, megírni sorsunkat, elmesélni fájó történeteinket, szövegbe foglalni életünket. Epikus szándék, sok benne az ösztönösség. De az ösztön érzéseket és szenvedélyt (is) jelent. S jelenti a tudatalattit, a kaotikus mély világot, minden alkotás humuszát, televényét, az alkotás termő táptalaját. S itt ellentmondást is láthatunk, hiszen korábban névadásról és törvényről szólok, mely tudatos cselekedet. Bízom benne, hogy a dilemma a továbbiakban feloldódik! Azon ösztöneink, melyek egykor írni késztettek, gyerekkorunkkal, háborús kamaszéveinkkel, nehéz „legénykorunkkal”, váratlan „szabadságunk” szenvedélyeivel önérzetes indulatoktól terhesek. Ezek tették a kort és a tápászkodó irodalmat sajátosan felvidéki magyarrá! A kort s benne magunkat igazából, s alighanem többen vagyunk így vele, ma tisztábban látom a maga esettségében és naiv heroizmusában. S egyre inkább érzem, hogy akkori törekvéseinkhez, önazonosságunk kereséséhez érdemes ragaszkodnunk, hagyományként számon tartanunk. Mind magyar, mind európai értelemben érvényre tarthat számot! A történelem vonatkozásában is. De irodalmi értelemben is, mert igazi drámával teli, egyedi témát kínál. Másrészt nemzedékem tragikus létélményének érzem. Olyan átmeneti nemzedék vagyunk, amely életérzésbeli hídként köti össze a múltat a jelennel. Gyerekkorunk az első köztársaság egykori világa, serdülőkként ér a „magyar világ”, kamaszként a , jogtalanság”, tettekre készen az új világ, bölcsen-öregen és sokat tapasztaltan a rendszerváltás. Apokaliptikus élmények jegyében telt parádés életút! Az előttünk járó nemzedék háborús élménye lehetett tragikusabb. A magam írói útja során még egy jellegzetes élménynyel gazdagabb. Apám temetésén, a hetvenes évek elején éreztem meg, hogy vele hal a parasztvilág! Mintha az „utolsó” parasztot sirattam volna friss sírja felett. Sejtés volt, spirituális megérzés, inkább a jövőbe mutató, mint a jelenben érvényes, de
