Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - A NYOLCVAN ÉVES GÉCZI LAJOS KÖSZÖNTÉSE - Géczi Lajos: Nagykapos a 2. évezred alkonyán (részlet egy megjelenő monográfiából)
Géczi Lajos jelent meg népes küldöttség élén városunkban, hogy tájékozódjék a „nemzetiségi problémákról”. De a hasonló jellegű látogatások nem szüneteltek az emlékmű felavatása után sem. Szeptemberben Budaj Ján, a Demokrata Unió képviseletében, később Kuncz Bartolomej parlamenti képviselő jött el hozzánk hasonló céllal. De a helyi szlovák pártok és mozgalmak a központi jeladásra egyszerre hiperaktivak- ká váltak, s akadékoskodásuk még jó néhány hónapig megkeserítette a város közhangulatát. A szenvedélyek fölkorbácsolásának az lett az eredménye, hogy az augusztusi megemlékezésen hatalmas tömeg vett részt, a hírközlőszervek távoli vidékekről is képviseltették magukat: a magyarországi rádió és tv-állomásokon kívül a Frankfurter Rundschau című lap, a németországi tv egyik állomása; a népszerű cseh hetilap, a Tyden pedig következő száma címoldalán adott hírt az emlékmű átadásáról, a lapban pedig színes összeállítást közölt az eseményről és annak hátteréről. De hát a felkorbácsolt tenger is megnyugszik egy idő után, ahogy Nagykaposon is a turulemlékmű néhányszori bemázolása után elültek az indulatok. Rá nemsokára valakik nagy csöndben felállították a takarékpénztár előtt Stúr szobrát, mintegy a „szlovákokon esett sérelmek” kompenzálásaként. [...] A város vezetése az 1996. év első felében nyíltan konstatálta, hogy a tőke- terebesi fennhatóság 36 éve alatt Nagykapos nem fejlődött gazdasági súlyának megfelelően. A fejlesztésre kiutalt pénz nagy részét a járási székhely, Tőketerebes építésére, fejlesztésére költötték, az egykori járási székhelyek pedig tengődtek valahogy a szocializmus „nagy irama” közepette a nekik maradt morzsákból. Ismételten kérték tehát a kormányt - ekkor éppen Meciar kormányzott —, hogy létesülhessen ismét Nagykaposi járás, ám újfent süket fülekre találtak. A munkanélküliség pedig egyre nőtt. Történetünk is azzal kezdődött a 20. század elején, hogy rendkívüli mértékben megnőtt a kivándorlás a tengeren túlra; sajnos e század krónikája szintén ezzel zárul. Ezúttal a megnövekedett létszámú és vegyes összetételű városban már nem tartják úgy számon egymást az emberek, mint száz évvel korábban, amikor még évtizedek múltán is pontosan tudták, ki, mikor és hová vándorolt ki, sőt azt is tudták többnyire, hogy megy a sora. A munka- nélküliek száma továbbra is másfél ezer körül mozog, tehát a kivándorlást van, mi gerjessze. Igaz, hogy a munkanélküliek között nagy számban vannak a romák, ők viszont lényegében a nyugati államok bizonyos szociális, menekülteket támogató juttatásaira számítottak, amikor ezekben az években kivándorlásra szánták el magukat. Külföldre érkezve pedig nyomban regisztráltatták magukat, menekültsegélyért folyamodtak, általában arra hivatkozva, hogy hazájukban diszkriminálták őket. Viszont az is tény, hogy városunkból nem volt nagyobb arányú mozgás e téren. Itt az a legfájdalmasabb, hogy az iskolájukat befejező fiatalok mindjárt a munkanélküliség rideg valóságával találják szembe magukat. [...]
