Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Aich Péter: Jancsi, Juliska, a farkas és a többiek (elbeszélés)
Aich Péter elkeserítette, bánatában elment Piroskához, egyetlen, s következésképpen legjobb barátnőjéhez, elsírta baját s végtelen fájdalmát, mitévő legyen, hogy jusson át, mire Piroska nézett egy nagyot, honnan tudja, mit tegyen Juliska, tulajdonképpen mit akar tőle, mert ha róla, mármint Piroskáról volna szó, akkor esetleg elgondolkodna, mérlegelné, fontolóra venné, fogalma sincs ugyan, mit és hogyan, na de nem róla, Piroskáról van szó, vagyis ez irányban nem tud nyilatkozni, Juliska tegye, amit jónak lát, dehogy merne ebben tanácsot adni, még végül rajta csattanna az ostor, ha nem úgy végződik, ahogy Juliska elképzelte, így hát Juliska bánattól és szerelemtől ittasan megválaszolatlan kérdésével tántorgott haza, mit csináljak, mit csináljak, tépelődött, s végül súlyos lelki tusák után azt csinálta, amit nem csinált volna, de ha már ez az egyetlen módja, hogy átkerüljön a folyó jobb partjára Jancsi karjaiba, mi mást tehetne, a fiú épp ott őgyelgett a túlsó parton, férfiúi büszkesége persze nem engedte, hogy elébe menjen, amikor Juliska kiszállt a hajóból és feléje indult, tétován, mintha keresné az irányt, mintha csak véletlenül indult volna éppen feléje, történetesen arra van sürgős dolga, ám amikor hozzá ért, Jancsi mégsem állta meg, hogy meg ne szólítsa, azaz a szó akaratlanul buggyant ki belőle, mintha már régen ismerték volna egymást, s ősidők óta ott ült volna mellette, a parton százszorszép és pitypang nyílt, virággal a szemében fogadta, ülj mellém, a krokodilusok alszanak, nem kell félni, ki tudja, mondta Juliska, meg aztán nem sok időm van, hazudta őszintén, amitől ő maga is meglepődött, s leült, Jancsihoz simult, vállára hajtotta fejét bizalmasan, jó, hogy eljöttél, mondta Jancsi, ki tudja, gondolta Juliska, mert hangosan nem merte kimondani, így frissiben, amikor olyan szép a világ, én is átjöttem volna, lódított Jancsi, ki tudja, gondolta újra Juliska, mi áron jöttél volna, ám elhessintette a gondolatot, a folyó a nap sugarait tördelte, a lomb árnyékával játszott, így ültek szépen, alig szólva bármit, mégis összemelegedtek a holnapi verőfény melegének képzetétől, rózsaszál nyílt lábuk előtt, tövise Juliska szívét tépázta, mert amit elképzelt, az nem egészen úgy történt, jóvátenni, vagy talán inkább törölni az egészet és újraírni szerinte csak őszinteséggel lehetne, így gondolta legalább, nem lehet tiszta a szerelem, ha méltatlan körülmények árnyékolják be, s elmondta végül csöndesen, mi volt az átkelés ára, Jancsi dobogó szívvel hallgatta, komorodó arccal, kezének, amely az imént még Juliska vállára tévedt, hirtelen más dolga akadt, s a rózsa, amely előttük nyílt, szemmel láthatóan elfonnyadt, mosoly az arcán, nem, nem így képzelte, ez azért mégis sok, micsoda lány az, aki így fizet, vajon erről ábrándozott, mintha villám sújtotta volna, a legjobb esetben is tévedés lesz a dologban, eltévedtek álmai, rossz helyre kerültek, nem, Juliska, mit képzelsz te rólam, amikor a túlsó parton megláttalak, olyan szép voltál, álmaim netovábbja, tiszta szerelemre áhítoztam, nem, nem, menj te csak hajó- kázni, ha ez kell neked, s földúltan otthagyta további szó s magyarázat nélkül, Juliska pedig meg se moccant, ült, lehunyt szemmel, érezte, hallotta, amint Jancsi reményvesztetten, ridegen odébbáll, jégcsap a jéghegybe, úgy ült keresztre feszítve bűnéért, tövisek marcangolták, minden moccanása ezernyi fájdalmat okozott, pedig már félig-meddig elszállt az élet belőle, nem is érzékelte a világot, ha most fölébred egy krokodilus és kimászik a partra, kényelmesen fölfalja, Juliska észre sem veszi, így ült
