Irodalmi Szemle, 2006

2006/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (6) (Móricz Zsigmond, tanulmány)

Grendel Lajos

A két Gábor, avagy Móricz két írói énje? Az Erdély-trilógia Móricz Zsigmond legnagyobb szabású műve, siker és kudarc egyszerre. Első kötete, a Tündérkert (1922), remekmű, melynek a másik kettő, A nagy fejedelem (1935) és A nap árnyéka (1935) alig léphet nyomába. Viszont kritikusok és irodalomtörténészek abban egyetértenek, hogy Móricz nyelvi zsenije éppen ebben a trilógiában bontakozott ki a legteljesebben, olyan stílusötvözetet keverve ki, amely a korhűség illúzióját oly módon teremti meg, hogy egyaránt merít a 17. századi magyar irodalmi és köznyelvből, a népnyelvből és korának modern irodalmi nyelvéből. Másfelől a trilógia megint csak azt bizonyítja, hogy Móricz irodalmi kvalitásai akkor mutatkoznak meg a legteljesebben és legakadálytalanabbul, amikor mondanivalóját súlyos, nagy formátumú egyéniségek hordozzák, legyenek azok bár pusztító, romboló erejűek is, mint a Tündérkertben Bethlen Gábor ellenpólusa, a vad és zabolátlan, zsarnoki Báthory Gábor. Bár a Tündérkert történelmi regény, messze túlmutat korán azáltal, hogy a magyar történelmi és politikai gondolkodás két őstípusát ütközteti meg benne, az illúziós, romantikus önpusztítót és a józan, realista, alkalmazkodásra és némi ravaszkodásra sem rest építkezőt, aki tudja, hogy két pogány közt egyedül ez utóbbi lehet a nemzeti megmaradás szavatolója. Móricz mind a két típusba maradéktalanul bele tud helyezkedni, mintha a történelmi kulisszák előtt írói énjének ambivalenciáiról is vallana-közvetve, természetesen.

Novellák. A móriczi impassibilité a legnagyobb tökéllyel egy novellában, a Barbárokban működik. Hogy Flaubert-t parafrazáljuk: az író itt csakugyan annyira láthatatlanul van csupán jelen, mint Isten a természetben. Erről a novelláról sok okosat leírtak már, mégis rejtély, miként lesz az újságok bűnügyi rovatába való gyilkossági hírecskéből döbbenetesen szuggesztív, nagy irodalom. Mint oly sok más esetben, itt is Kosztolányi férkőzött a legközelebb a rejtély megoldásához. „Nem »korfestés« ez, és nem is »erkölcsrajz«. Állásfoglalás, bírálat nélkül vetül elénk a történet, s fölötte a természet ijedelmes közönye. Nincs benne »eszmei mag«, nincs mögötte »jelképes értelem« sem. Csak az, ami, és annyi, ami, semmivel se több. Célja nincs. Önmaga a célja, öncél. [...] Az elbeszélés művészete nyilván az adagolás művészete. Minden helyen csak annyit szabad adni az olvasónak, amennyit figyelme ott, abban a pillanatban - az előzményeket is tekintetbe véve - könnyűszerrel, szívesen, mohón fölvesz. Többet nem: akkor figyelme elfárad. Kevesebbet sem: akkor figyelme lany- hul.”<26)

Móricz Zsigmond tömérdek novellát írt, első, országos feltűnést keltő könyve is novelláskötet volt {Hét krajcár, 1909). Kisprózái műfaji szempontból széles skálán, a rajztól, anekdotától a kisregénybe hajló hosszú elbeszélésig mozognak, s színvonaluk is változó. Életművébe a mikszáthi hagyomány folytatása éppúgy belefér, mint a balladisztikus Peteleié és a naturalista Bródyé, de a műfaj teljes újragondolása és megújítása is. Az élet drámai ütközéseit, paradox módon, a novella műfajban tudta a leghibátlanabbul kifejezni, és nem színpadi műveiben, pedig a színpaddal is többször próbálkozott. Legjobb novellái (Tragédia; Szegény emberek; Égi madár; Judith és Eszter stb.) főhősüket-főhőseiket határhelyzetben ragadják meg, amelyben