Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (6) (Móricz Zsigmond, tanulmány)
Grendel Lajos ben az epikus és drámai elemek optimális arányban oszlanak meg. A diszharmóniákban bővelkedő történetet egy abszolúte harmonikus regényszerkezetben beszéli el. A narráció lendülete egy pillanatig sem lankad, s a kompozíció feszessége is végig kitart. A Pillangó sodró erejű, sűrű levegőjű, nagy próza, mégha „csak” kisregény is. A következő évtizedben a száműzött parasztromantika visszalopakodik Móricz prózájába. Először a Betyárban (1937), ebben a némiképp jókais regényben, melynek robbanó szociális töltetét hatja át a keresettnek tűnő történetben és főként a „becsületes betyár” alakjában. A Betyár fordulatot jelez Móricz pályáján, mintegy előjátéka a befejezetlenül maradt Rózsa Sándor-trilógiának (Rózsa Sándor a lovát ugratja (1941); Rózsa Sándor összevonja szemöldökét (1942), melyet már eláraszt a betyárromantika. Mai szemmel nézve ez a magyar jánošíkosdi inkább tűnik zsákutcának, mint előrelépésnek Móricz pályáján, ami azért is meghökkentő, mert a két regény időben az Árvácska tőszomszédságában született. A Rózsa Sándor-regényekben megint csak az történt, ami többször is az író pályáján, hogy az irányzatosság fölébe kerekedett az írónak. Úri murik, úri panamák. Móricz Zsigmond a húszas évek második felében és a harmincas évek elején ért pályája zenitjére. De nem a paraszti témájú regényeivel, ezektől a Pillangót követően egy időre el is fordult. Az országos és megyei politika vezető erejének, a dzsentrinek, az úri középosztálynak a züllése, talajvesztése és pazarlása kerül ebben az időben művészetének célkeresztjébe. Az Úri muri (1928) és a Rokonok (1932) Móricz ilyen témájú prózájának két felülmúlhatatlan darabja. Mindkét regény súlypontja a kitűnően megválasztott, összetett jellemű főszereplőn nyugszik, s amit e regényekben a magyar társadalom szerkezeti anakronizmusairól és korruptságáról elmond, azt az ő vívódásaikon, tépelődésükön és sodródásukon keresztül mondja el. Szakhmáry és Kopjáss egyszerre hősök és áldozatok. Móricz írói nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tragédiájukért nem csupán a lehúzó és korrumpáló társadalmi környezetet teszi felelőssé, hanem azt legalább ilyen mértékben személyiségük és jellemük ellentmondásaiban is keresi. Ha áldozatok, akkor elsősorban emberi gyengeségeik áldozatai. Szakhmáry a döntő pillanatban gyáván meghátrál, amikor választania kellene kispolgári, ókonzervatív, hisztérikus felesége és az addig féltve óvott, úri sorba emelt parasztlány szeretője között, így aztán nemcsak hogy mindkettőt elveszíti, de Rozi, a szerető előrelátható elzülléséért is őt terheli felelősség. Kopjáss pedig, aki a tisztesség és becsület letéteményesének képzeli magát a korrupt alföldi kisvárosban, s talán egy darabig az is, hiúságból és karrierizmusból engedi behálózni magát a maffiaszerűen összefonódott helyi hatalmasoktól. S még nevetségessé is teszi magát a Magdaléna iránt érzett viszonzatlan szerelmével. Szakhmáry is, Kopjáss is gyarló figurák, de egészében véve nem ellenszenvesek. Tragédiájuk azonban inkább csak megindító, mintsem megrendítő. Egy több évszázados, idejétmúlt szokásrend és életforma rabjai, különösen a nagyratörő terveket szövögető Szakhmáry, akinek érzelmi és értelmi énje között feloldhatatlan ellentmondás feszül. Lefkovits, a zsidó üzletember ekképp oktatja ki Szakhmáryt: „No, nézze kérem, maguk ilyenek, keresztények, ha valami nem sikerül rögtön, akkor már kétségbees
