Irodalmi Szemle, 2006

2006/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (6) (Móricz Zsigmond, tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (6)

óknak, de még naturalizmusnak is csak ritkán. Móricz nem írt még egy ilyen fokon lesújtó művet a tiszántúli falvak sötétségéről, nyomorúságáról, parasztjainak tudatlanságáról és „értelmiségének” igénytelenségéről. A stílusa még erősen kevert, de a Sáraranyhoz képest többnyire pontos, tárgyilagos, visszafogott, mentes az első regény expresszionista túlzásaitól. Főhőse, a naiv, idealista, hellyel-közzel a Légy jó mindhalálig Nyilas Misiére emlékeztető fiatal pap, Matolcsy Miklós, a maga lassú kiábrándulásával, szaporodó konfliktusaival - az egész, tragikum felé haladó „nevelő- désével” az egyik legrokonszenvesebb regényalakja. A fáklyában minden adva volt ahhoz, hogy nagy regény legyen, a szónak mindkét értelmében. Móricz azonban vagy nem bízott regényanyaga átütő belső erejében, vagy ettől függetlenül szállta meg a népnevelői buzgalom, hogy aztán didaktikus bölcselkedéseivel és teológiai fejtegetéseivel ne csak a regény kompozícióját zavarja össze, hanem a nagy regény lehetőségét is elszalassza. S az sem egészen tisztázott, amire Vargha Kálmán hívja föl a figyelmet, „hogy Matolcsy sorsa egy csődbe jutott életforma és hivatás leleplezése-e inkább, vagy egy vívódó lélek válságainak nagyon is átélt, lírai, belső ábrázolása”.122’

Közkeletű irodalomtörténeti vélekedés, hogy Móricz a parasztábrázolás realizmusát tekintve^ boldog emberben (1935) jutott a csúcsra. Ebben a műben, tőle szokatlan módon, az író is megjelenik mint az események krónikása. A központi figura, Joó György, parasztgyerek, s az ő nevelődésének a történetét ismerjük meg a regényből, főként szerelmein keresztül. Móricz monográfiaírója, Nagy Péter, jól látja, hogy Joó György szerelmeinek történetében sosem maga a lány a fontos, hanem az ő érzelmeinek kifejlődése és gazdagodása. S abban is tökéletesen igaza van, hogy az író itt valósította meg a legtökéletesebben a beszélt nyelv, a paraszti mesélés irodalmi megszólaltatását/23’ Mégis, ma talán éppen A boldog emberre nézve tűnnek a legérvényesebbnek Bojtár Endre Móricz parasztregényeire vonatkozó borús jóslatai.

Az Árvácska (1941), Móricz egyik legismertebb és legnépszerűbb regénye, ismét a paraszti élet sötét kegyetlenségével szembesít, azt ezúttal egy árva gyermek tragikus sorsán, ártatlansága és tisztasága folyamatos megtaposásán keresztül ábrázolva, s a kiszolgáltatottság legiszonyúbb bugyraiba vezetve el. Móricz művészileg e- gyik legtökéletesebb regényét, a Pillangót (1925) viszont a szakma mind a mai napig bántóan lekezeli, idillnek minősíti, csupán azért, mert szerelmes hősei (Hitves Zsu- zsika és Darabos Jóska) a regény végén, számos viszontagságot követően, egymásra találnak. Meg bizonyára azért is, mert ebből a regényből hiányzik bármiféle nagyra- törő koncepció, ennélfogva, a regény nagy szerencséjére, tendenciózusság sincs benne. Móricz itt látszólag keveset markol, ámde színaranyat fog. A Pillangó regényvilága pedig, a közhiedelemmel ellentétben, csöppet sem idilli. Sűrítve benne van Móricz minden fontos témája: a földkérdés, a szegénység, a férfi-nő antagonizmusok stb. Sűrítve, a háttérben, de így is intenzíven. A regény előterében a fiatal lány és legény bimbózó, majd a különféle intrikák és cselvetések, sunyi és önző praktikák nyomán elhervadni látszó, de a regény végén mégis diadalmaskodó szerelme áll. A Pillangó az igazi szerelem legyőzhetetlenségének legszebb magyar himnusza. Jelentőségét növeli, hogy egyben Móricz egyik legtökéletesebben megkomponált regénye is, amely