Irodalmi Szemle, 2006

2006/5 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (6) (Móricz Zsigmond, tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (6)

dalmi-művészi megvalósítás színvonalánál, s ha megállapította is azok bizonyos fogyatékosságait, nagyvonalúan megbocsátott az írónak. De azért nem mindenki. A fiatal Németh László, aki szellemiségében, ízlésében, írói programjában nagyon közel állt hozzá, és később munkatársa lett a Kelet népé-nél, nem fukarkodott kritikai észrevételeivel sem, megállapítva, hogy a nagy koncepciójú regény nem neki való. „Legtökéletesebb alkotásai nagyobb novellái és kisregényei közt vannak.”(l8) Másutt pedig így ír róla: „A huszadik század első negyedének Móricz Zsigmond a balul végződött erőfeszítése [...] Az alkat legmélyére ólmosodó kispolgáriasság, a szellemi magányosság veleszületett hiánya, a temperamentum értelmi túltengése és a magyarosan kicsinyes élet lehúzó kolonca rántja vissza ezt a pompás poétát, akiben Berzsenyi, Katona, Arany és Ady mellett a legtöbb magyar erő szabadult fel, a hazai tehetségek viszonylagosságaiba.”09*

Másfelől vitathatatlan, hogy ajellem- és lélekábrázolásban, a végzetet alkatukban hordozó hősök (Túri Dani, Báthory Gábor, Szakhmáry Zoltán stb.) tragédiába torkolló önpusztításának megmutatásában Móricz Zsigmond ásott a legmélyebbre Kemény Zsigmond óta a magyar irodalomban, méghozzá Keménynél szélesebb társadalmi horizontban, s összehasonlíthatatlanul élőbb és gazdagabb nyelven. Móricz társadalomkritikája - s ezzel emelkedik legtöbb követője fölébe - mindig közvetett, különféle embertípusokba és jellemekbe kódolt, így korának minden társadalmi nyavalyája és konfliktusa elsősorban emberi tragédiaként jelenik meg. A nyugatosok egyéniségkultusza (kivált pályája első felében) tőle sem idegen, mint vélhetnénk, még ha ehhez egészen más irányból és más kontextusban közelít is, mint Kosztolányi, Krúdy, Babits vagy Füst Milán. A társadalomrajz, a szociográfia nagyon fontos a számára, mégsem elsőrendű, mint majd a népi írók programos müveiben lesz a harmincas években.

Móricz legnagyobb írói ereje a jellemábrázolásban és hősei egyénítésében van, hősei és azok nyelvének tökéletes identikusságában, a krízishelyzetekben kibontakozó dráma lényegre redukált megjelenítésében, amelyben a hősök cselekedetei (vagy éppen habozásuk) vakító reflektorként világítanak be személyiségük addig láthatatlan rétegeibe. Móricz művészetének a drámaiság az éltető eleme, ez menti meg még a gyöngébb műveit is az eljelentéktelenedéstől. Jelenetíró, mondja róla találóan Németh László.<20) A másik: bőven áradó, a Jókaiéra emlékeztető mesélőkedve, persze annak romantikus túlzásai nélkül. Az életnek drámai látásából következik, hogy mind novelláit, mind regényeit igyekszik kerekdeddé zárni, lehetőleg (de nem mindenütt) kerülve a magyar prózában oly mélyen meggyökerezett anekdotikus poénkodást. Hogy (főként regényeiben) mégsem sikerül mindig tökéletesen zárt szerkezetűvé komponálni müveit, az nem anekdotizmusának, hanem irányzatosságának következménye, melytől sosem tudott végképp, egyszer s mindenkorra megszabadulni. O is, mint oly sokan a magyar irodalomban, gyakran szeretett volna több lenni írónál. Vesztére. Sok igényes, nagyra hivatott műve látta ennek kárát.

Hogy a narráció folyamatosságát megakasztó, a kompozíciót feltördelő kiszólások, bölcselkedések, útmutatások még a művészileg sikerületlenebb regényeit sem