Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Cs. Nagy Ibolya: A katár madár üzenete (esszé)
Cs. Nagy Ibolya tassa: a vallás nemcsak hit, de erő is. Azután Carcassonne, Európa legnagyobb alapterületű várával, várbeli városával, Illyés is útba ejtette, és Peyrepertuse, amit, majd kiderül, dörömbölő szívvel, már-már halálfélelemmel mászunk meg, lenézni sem, oldalra tekinteni sem nagyon merve, vezető kötélbe kapaszkodva, minden lépéssel jobban bánva, hogy nekivágtunk az útnak. De ott, a valahai máglyák mezején s végre fent, kivörösödött, poros, izzadt képpel ücsörögve a várkolostor valamelyik termének maradék udvarán, romjainkban sem szabadulhattunk a csak a magyaroknak megadatott szellemi-eszmei élmény hatása alól: hogy az onnan időben s térben olyan távoli magyar író a veszélyben forgó kis népek, az üldözött hit, a hitért vállalt halál példájává emelte a franciák Montségur- jének sziklaormát. Irodalmi feldolgozása a történetnek kevés akad, de a témával kapcsolatos vallástörténeti, filozófiai, történelmi eszmefuttatásokkal azonban Dunát lehetne rekeszteni: s Illyés is hozzájut már 1946/47 táján egy ilyesféle francia dokumentumgyűjteményhez, a téma azóta borzolhatta írói képzeletét. Azaz, dehogyis azóta: gyermekkora „álomhősei” a katárok, erről elejt egy mondatot az 1947-es, dél- franciaországi falukutató útjáról írott esszéjében (Egy falu Dél-Franciaországban). Akkor eszmélt rá először arra: az az Albi, az a vidék pontosan a kamaszkor virtuális helyszíneinek földi mása. A katárok tragédiájával, a történetileg hiteles esemény drámává fogalmazásával más népeknek, a saját nemzetének is, nyelvének szabadságáért küszködő nemzetrészeinek üzent Illyés is: s nem az egyháztörténészeknek. A herderi jóslaton, mely a „hódítók közé ékelődött” magyar nép nyelvéről jövendölte a lassú halált, 1977-ben töpreng el írásában Illyés (Válasz Herdernek és Adynak), a határokon túlra került magyarokra utalva, kik úgy tapadnak a „térképbeli országra, mint kenyérre a héja”, s kiknek nemzetiségi jogait a „kisebbséggyötrő türelmetlenség” rendre elvitatja: de a Tiszták története, távoli mintaként, már ezt a gondolati utat járja. Fönt (csak romhalmaz már a gerincen valaha nyolcszáz méter hosszan húzódó vár-város, pár falnyi maradvány mindössze) úgy éreztük, a világ tetején, népes csoport hallgatott, bő órán át, egy francia idegenvezetőt. Különös egybeesés: a drámát Illyés először „formabontó alakba” akarta önteni s épp így valahogy. (Azt megelőzően, legelébb, versben gondolta megírni.) A darab keretjátéka szerint - ez készült el - egy francia turistacsoport érkezik a várba, s az idegenvezető nekik magyarázza a katár vallás és erkölcs, az albigensek hitéletének és szabadságfelfogásának tanait. A csoport tagjai között egy történész heves vitába keveredik vele, nézeteik ellentétesek, amit egyikük szabadabb, emberibb, szelídebb erkölcsnek vél, a másik vad erkölcstelenségnek és ostoba aszkézisnek; amit a vezető egy ősi vallás védbástyájaként említ, az a másik szemében színtiszta eretnekség. A vita alapja a tények hiánya. Illyés az esszéjében is megírja: amit a katárok életéről és hitének téziseiről tudhatunk, csak az ellenük felhozott vádak alapján tudhatjuk. Az „ellenük eldörgött inkvizítori vádbeszédekből és besúgásokból" lehet csak kihámozni a meg nem tagadott hit lényegét. A „homorúból a domborút”: nincs buzdítóbb írói feladat ennél, mondja. A „beszeny- nyezettség mögött megmutatni a tisztaságot". Végül a csoport tagjai magukra öltik a korabeli öltözeteket, s ők lesznek a kibomló dráma szereplői.
