Irodalmi Szemle, 2006

2006/5 - Cs. Nagy Ibolya: A katár madár üzenete (esszé)

A katár madár üzenete

bér, Kossuth és Görgey kezében volt. Petőfi-könyvében Illyés azt írja erről: „ha a magyar tanulékony nép, örök életére hasznosíthatná a leckét, hová vezet, ha a gyeplő két szárát nem csatoljuk össze, hanem külön-külön nyomjuk haragosok markába. Ez a két férfi egymás meggyőzésére csaknem annyi erőt fordított, mint az ellenség legyőzésére. Mit érhettek volna el, ha az ily módon semlegesedett erővel is a nemzet harci erejét fokozzák?" A kérdés vallottan történelmietlen, értékelhető válasz tehát nem adható rá, ha mégis aktualizálható, az nem a szerző hibája, s ellenpéldát kínál a história, maga Illyés is. A katárokat a pápai és királyi túlerővel, az előtte negyven éven át tartó lassú népirtással s a végső, egyesített erejű támadással szemben az egy kézben tartott gyeplő: az egy emberként vallott és vállalt hit sem menthette meg. „Az albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat: hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerejűen, mint a nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel. ” Szabadságuk a választás szabadsága volt: hitüket megtagadva átállnak s élnek vagy mennek a tűzbe. Illyés pontosan értette s írta a két szabadságküzdelem hasonlósága mellett a különbségeket is. A darab mégsem sira- tóként született, hanem „még élő, küszködő népeknek, közösségeknek” tanulságként, okulásként.

S ha magyar márciust mondunk, együtt mondhatjuk vele a francia Montségur nevét is.

Onnan, a „Megégetettek mezejétől”, a mentoni írótalálkozó utáni, dél-franciaországi kóborlás végpontjától indult Illyés 1969-ben, hogy utólag, a mű elkészültét követően megnézhesse maradékában, romjaiban, amiről a drámájában írt. A mező emlékoszlopától vágott neki az utolsó, mindössze kétszáz méteres szakasznak, az ő nyomában kaptattunk, s nem sokban különbözhetett a vergődésünk sem: mászni, kúszni, kapaszkodni nagyjából egyformán lehet mindenkinek, s a meleg, de dübörgő pireneusi szél is egyformán lökdös visszafelé mindenkit. Illyés ráadásul, így vall erről az esszében, zakóját, ingét, trikóját is sorban levetette, de cipelte, s még egy topográfiai szakkönyvet is magával hurcolt „ nyomozó buzgalmában ”: hogy odafent majd mindent „ hitelesen ” azonosíthasson az olvasmányaival. Feleúton már jobbnak látta volna a visszafordulást, de „vitt most már a hiúság is, a kudarc megvallásának okton- di szégyene; no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem - az eddigi odaáldozott erőfeszítések - után”.

Az utolsó mentsvár, a székhely, az albigensek adminisztratív központja, temploma, legfőbb vára, Montségur - nem a legutoljára elesett, de a legfontosabb, a jelképi erejű, a példázathordozó helyszín - nekünk amolyan közbülső állomás volt. Gyönyörű középkori, hegyormi katár városok voltak már mögöttünk, s voltak akkor még előttünk is: Cordes-sur-Ciel például, ami valóban olyan, mintha nevéhez hűen kötelek tartanák a felhők között, meg Mirepoix, különös, fedett járdáival és Albi, a névadó város, hiszen albigens annyi, mint Albi városából való. Ott áll az irdatlan, félelmetes méretű, vörös erődtemplom, tövében arasznyira roggyan az ember, amely azért építtetett, hogy a katárok, de főképpen a hitük megsemmisítését ünneplő egyház megmu