Irodalmi Szemle, 2006

2006/5 - Cs. Nagy Ibolya: A katár madár üzenete (esszé)

Cs. Nagy Ibolya

„zegzugokkal”, országokon, népeken, századokon átjutottak el Albiig, a Pireneuso- kig, s lettek e tanok utolsó mentsvárai a hegyi katár városok, végül már azok sem. Mára e vallás - ha egyáltalán szóba kerül - értelmezések szabad prédája. Illyés azt írja: az előző hittel szemben minden hit eretnekség. A vallásból, „melyet azért bélyegeztek itt is eretnekségnek, hogy kiirthassák, csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fenn ”, Az író meg a Tiszták szerint a katárok, albigensek elpusztításának történelmi ténye egy nép, népcsoport szabad hitválasztási, önrendelkezési jogainak megsemmisítése mindenekelőtt. De a dráma egyik változatában Illyés úgy mondja: nemcsak a vallási eretnekségüket nem tűrhették. „A szabadabb, szelídebb, emberibb erkölcsöket. Annak a társadalomnak az egyéni jogok iránti türelmességét; az egyenlőséget nem tűrhették. ” Az író nem teológiai vitát folytat: egy nép megsemmisítésének, beolvasztásának tragikus példáját látja az albigensek sorstörténetében. Montségur jelkép, szimbólum, üzenet: üzenet a megsemmisülésről. Meg arról: a vég ismeretében sem lenni mássá. S ott a hegyen helye, terepe, formája lett a szónak, valósággá vált a rengeteg, a várat védő meredély, tapinthatóak, taposhatóak a kövek, épp olyan a Pire- neusok „cukorsüveg meredekségű sziklacsúcsa”, ahogy a drámában írva van, fönt ugyanúgy süvít a szél, mint hétszáz éve, s körben ugyanazok a csúcsok néznek ugyanarra az égre.

De az emlékezés muníciójához az is elég, ha a magyar irodalom szabadságképein töprengünk, elég, ha csak az illyésin, s előfehérlik a rengetegből a cukormázas hegy s mögüle, a históriai időből felbukkan a nép, melynek demokráciafelfogása, szabadságeszméje századokkal előzte meg a korát, s lett miatta céltáblája a királynak, ahogy istenképe miatt pedig céltáblája lett a pápának. Elég a mi Petőfink márciusi lobbanékonyságára gondolnunk, a megénekelt és valósággá lett harctéri halálra, a- mely az orosz pika váratlan valóságával nagyon messze lehetett a versben megénekelt dicső elmúlástól, a szabadságért, a világszabadságért felkínált csereélet lírai vágyképétől: és a tavaszi napfordulót szent ünnepként tisztelő, távoli katár nép márciusi máglyahalála is rákopírozódik a képre. Egy évig, 1243 májusától gyötörte, éheztette, fenyegette, vesztegette a várbelieket a pápai inkvizíció meg a királyi katonaság, s már régen reménytelen volt minden, de a tiszták kivárták a márciust: hogy napimádó lelkűket az ünnepen lehelhessék bele a máglyatűzbe. Gyanítjuk, Petőfi szabadságban szeretett volna élni, inkább, mint a már megénekelhetetlen, elhöröghetet- len lándzsadöfés okán a magyar történelem és irodalom példaadó hősi halottjává lenni, kinek csatatéri végzetet áhító költeményével majdani irodalomórákon bizonyítják az élet és az irodalom olykori, megdöbbentő összhangját. Nem tudjuk, de gyanítjuk, hogy egy szelíden, gyorsan szívbe pattanó golyó, egy finoman sikló kardél volt a lehetséges halál lírai változata, Illyés azt írja: „boldog önkívület közepette”, s nem recsegve beszakadó bordák és cafrangosra tépett hús. De emellett ott van az Illyés- megírta katár halál is, a már-már föl foghatatlan bátorságú döntés, az önként vállalt, előre megfontolt máglyahalál: csak hogy a kétszáz embert megemésztő tűz történeti ténye megőrizze az elpusztított hitnek legalább az emlékét.

A magyarok negyvennyolcas szabadságharca, a végső tíz hónapban, két em-