Irodalmi Szemle, 2006
2006/5 - Fried István: Egy nap Márairól (előadás)
Egy nap Márairól az az euroszubjektum (általában), akinek megvalósíthatóságát Márai remélte, a kassai történetbe vetítette, az Apának a Féltékenyekben és az Egy polgár vallomásaiban körvonalazott példájával szemléltette. Az udvariasság, a tapintat, az empátia (nemcsak a másik, a mások eltűrése, nem pusztán a tolerancia, hanem a másik, a mások megértésének szándéka, a másik, a mások elfogadására törekvés) ennek a fajta polgári magatartásnak megannyi jellemző vonása. A veszélyessé torzuló korszakban ennek a polgárnak emlékét kell felidézni, e mellett a polgár mellett kell tanúskodni; s az úgynevezett (világ) történelmi személyiségek dicsőítése helyett ennek a polgárnak hősies feladatvállalását kell továbbgondolandó magatartás- formának tekinteni. S ha Napnyugati őrjárat a parlamenti-polgári demokráciákat tekinti az élhető élet intézményes alakzatainak, Kassai őrjáratában nemcsak a személyes érintettség okán válik szubjektívvá a hangvétel, nem merőben emlékidézéssé a gyermekkor színhelyeinek bejárása, hanem elsősorban azáltal, hogy a saját történelmében a helytállás, a szabadság és a jog megvédése révén létesülő ideál-Kas- sa odaállítható lesz a polgártörténések európai színhelyei, Brügge, Lübeck, Firenze mellé, megint Thomas Mannra hivatkozva, Kassa (és másutt odagondolva: Kolozsvár) szellemi életforma. A kassai polgárság megteremtette a művelt társalgás, a szellemi értékeket becsülő együttlétek fórumát, a Város (talán kevésbé az útikönyveké, inkább a Márai-művekben megörökített) polgárházaiban a nemzedékről nemzedékre megőrzött tárgyak, könyvek, képek, levelek, olykor még a szokások is a dómépítők hagyatékaiként, életrendet formázó környezetként tanúskodnak egy kultúráról, amely képes volt magához integrálni a technikai/civilizációs elemeket anélkül, hogy áldozatává vált volna a civilizáció kisajátító, torzító igyekezetének. Az 1940-es esztendők (sem az első, sem a második fele) nem kedveztek Márai polgárképzete befogadásának, Márai pontosan érzékelte a polgárságnak (amely Magyar- országon sosem lehetett olyan értelemben történelemformáló osztály, mint nyugaton) a széthullását, dekandenciáját, nem kevés szomorúsággal nyugtázta azokat a külső és belső okokat, melyek a citoyen-típusú réteg széteséséhez, az 1950-es esztendők elejére teljes felszámolódásához vezettek. Már Európa elrablása című útirajzában is azt a felismerést közölte, miszerint a polgári Európa súlyos veszteségeket szenvedett a XX. században; és 1948-as emigrációját követőleg sem lelte meg azt az Európát, ahová emigrálni kívánt volna. Emigrációs regényeiben egyfelől a hazáját, igazi létezésének feltételeit veszítő emigráns halálát jeleníti meg, mely halál egy életforma, egy műveltség, majd egy névalak elvesztését vonja maga után (szimbolikusan és valóságosan lehullik a névről az ékezet), a San Gennaro vére eképpen lesz elszámolás és kényszerű leszámolás a polgári élet(rend) újra létre ébresztésének illúziójával. Ezzel szinte párhuzamosan lép az euroszubjektum mitológiájából a XIX. század romantikájának Prométheusza, az abszurd eszmeiség XX. századának Sziszüphosza mellé a Márai-életműben az örök vándorlás hérosza, a mítoszból a logosz felé tartó Ulysses (Béke Ithakában). Az ezt az utat ironikusan kommentáló Hermész korábbi Márai-mondatokra emlékeztet, mikor az isteni kor
