Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TALLÓZÓ - Kemsei István: Tőzsér Árpád: Tanulmányok költőportrékhoz; Faustus Prágában
TALLÓZÓ jegyzet az Anyeginhez („hol vagyok én ha te nem vagy édes / pisinyom hóban az ilyen árva”) esetében; parafrázis, mint a Születésnap és variációk („Ma szép tőzsde van csupa születésnap és lantfarkú madár variálódnak a fiatal filmes írónők a struktúrákban Weöres Sándor kedvenc festékeivel lobogtat mindenkit még a rejtelmes huzagolású röp- pályákból is kék Favoritok remekelnek”) soraiban; filozófia, mint az Ezredvégi sorok a könyvről („Mit az Isten vérvörös lánggal írt / fehér tűzre évezredeken át, / kihuny. Mintha világfa pirosát / oltaná le kozmikus fagyhalál!”) vörösmartys dübörgésében; és elel- mélkedés, mint a Iuvenalis („Bezzeg más a világ ma, bármit / írhat a költő [s ír is!], rá se fütyülnek”) kesergésében. Kópésan kacsintó kísérlet az egyetemes költői tartalmak feltárására (Dante tizedik körében), és nyelvében bravúrosan komoly csillogás (Vérte- len áldozat). Érzelmi kívüliét a szemlélet szabadságának megőrzése végett (Kettős ballada T. A. nyakkendőjéről, a 67-es kórteremről és a posztmodern versről), és a sajáttá tett világban való bennélés a megfogalmazott világképek hitelességéhez (Utószó Mittel úr pokoljárásához). Hol stílusbukfenc, hol pedig alkotáslélektani búvárlás. S nem kevésbé fontosán: versben írt kistanulmányok sora olyan költőkről, művekről, amelyek Tőzsér Árpádra a legközvetlenebbül hatottak, többek között Weöres Sándorról, Szép Ernőről, Szabó Lőrincről, Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Petőfiről, Vörösmartyról, Madáchról és a fiatalabb nemzedék tagjairól, például Kemény Istvánról vagy Tóth Krisztináról. Persze a portrék tárgyának alapos ismeretéről, az irántuk kinyilvánított sze- retetről se feledkezzünk el. Leginkább azonban olyan játék, amilyent nagy, érett gyerekek kifejezett gyönyörűségből űznek. Benne van a szépség és a fájdalom. A mesterségnek és a formai virtuozitás képességének élvezete; és ugyanakkor jelentéstartományaiban többrétegű, mint minden, ami igazán vérre megy. Az egyes rétegek legmélyén pedig ott van - igaz, hogy leginkább anekdotába és öniróniába csomagolva - a költészet mindmáig legtitokzatosabb és legféltettebb bugyra, a „ki vagyok én?”, „miért vagyok a világon?” nagy kérdése: a költői szerepé, az elfoglalt helyé a világban. Tőzsér drámai hőse, a sajátosan magyar értelmiségi sorssal megátkozott Ádám-alteregó Szenczi Molnár Albert is ugyanezzel a problémával küszködik. Olyan dologba vágott, olyan feladatot teljesített, amelyre senki sem kérte fel. Amire éppen úgy nem volt megbízása, mint a költőnek a versre. Miért cselekszik mindezek ellenére az ember? Erre keresi a választ. S nem véletlenül járja körbe a költő kétszer is, két műformában, a pillanatnyi létnek ezt a kulcsproblémáját: Ne jöjjön, aminek jönni kell, roppant sírhant a Triglav-hegy háta. Hogy araszoltam eddig el? Ki és mi van benne, s még hátra? Hol leszek majd - s leszek? — én horony, a föld melyik eresztékében...? Mindenszentek, fájdalmas héttorony, Bloom veséje - könyörögj értem!
