Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - TALLÓZÓ - Kemsei István: Tőzsér Árpád: Tanulmányok költőportrékhoz; Faustus Prágában
TALLÓZÓ ért nem halt meg kisgyerek korában (megint csak Kierkegaard), hogy ne kelljen elszenvednie a reá várókat. A bármilyen világba beleszületett embernek azonban - ha már úgy hozta sorsa - kutya kötelessége végigélnie az időt, amelybe érkezett, ám döntenie egyáltalán nem szükséges sem a koráról, sem környezetéről, sem önmagáról. Dönteni csak a külvilágban, a külvilág által kívülről meghajszolt ember kényszerül - s hogy továbbvigyük a kierkegaard-i gondolatot: mint ahogyan a döntéseinek megbánásáról az újabb megbánásokig vonszolódás is a korkövetelményeket korlátlanul elfogadó ember kizárólagos privilégiuma. A bölcsességet nagyon nehéz definiálni. A nem döntés tettének (már ha ezt tettnek lehet nevezni) a kinyilvánításához ugyanis számtalan lehetőség áll rendelkezésére. Viszonyulása lehet például derűs, lehet elkomorult. Tárgyilagos, ironikus vagy szarkasztikus. Szelíd. Vaskos. Ám a nem döntés éppen bölcsességbéli mivoltánál fogva nem lehet sem harmonikus, sem diszharmonikus. Már csak azért sem, mert mindkét meghatározás az egzisztencia, az intellektus belsőként is definiálható tartományának része. A bölcs pedig - éppen bölcs mivoltánál fogva - bölccsé válásának pillanatában kívül került az esendő, külvilágnak kitett szubjektumon, a világában vergődő személyiségen. Többé nem önmagáé és nem másé: a lehető harmadik, aki kívül áll. Legelsősorban: önmagán, világról alkotott véleményén. Szenczi Molnár úgy vendégeskedik Rudolf borzalmas Prágájában, hogy mindvégig kívül tartózkodik. Érintőlegesen éppen olyan sérthetetlen látogató, az eseményekbe csak véletlenül bepillantó, mint a Tragédia Ádámja, ám Ádámnál mégis annyival szabadabb, hogy neki nem feladata, hogy személyesen átélje Kepler dilemmáját. A kényszerűen folyton más alakba költöző Ádámhoz képest egyedül ő az, aki a rátörni, őt bekebelezni akaró világgal szemben kizárólag önmagát képviseli. Ezért van az, hogy amikor elutazik Prágából, nem kell egy újabb kudarcot választania. Nem a választás szükségszerűsége hagyatja el vele Rudolf udvarát. Kiútja is, mentsége is van: az eskóros á- lom láttatja vele a szörnyűségeket, amelyekben majd nem kíván részt venni. Elmegy, mielőtt doktor Faustusszá vagy akár megalkuvásra kényszerülő Keplerré kellene válnia. Elmegy, mert kényes a szabadságára. Elmegy, mert annyira szabad, hogy haza sem mehet a háború dúlta Magyarországra. Valahová azonban igen: idegenből idegenbe. Sehonnan sehová. Szenczi Molnár, a bölcs - vagy Tőzsér költő - otthagyja Prágát, hogy ne kelljen döntenie: „Flolnap Altdorf vár rám, visszamegyek, / mint az inga, amely mást nem tehet” - s távozását meg is indokolja: „én lelkem szigetére vonulok, / hol az égből maradt még tán darab. -/ Bomolj, világ! - S fald fel önmagadat!” Ez az a hely, ahonnan el lehet kezdeni élvezni a világot. Ez a mindenről való lemondás a szabadság pillanata. A költészet végtelen szabadságáé. Tőzsér költő - vagy Szenczi Molnár - tekintete végigpásztáz az általa szemrevételezett magyar költészeten, a sajáttá tett tartományon. Kortársakon, elődökön, tetszés szerint. Eszméken és gondolatokon. Teszi ezt a műfaj választás végtelen szabadságával, hiszen - elég koros lévén - rálátása van. Ennek a szemléletnek eredménye, hogy a Tanulmányok költőportrékhoz című verskötet egyszerre paródia, mint az Uzsonnatáskámon veréb ugrált („A mi ovinkban mindenki kiscsoportos volt, / az utcánkban nem született nagycsoportos”) és a Láb
