Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: „Változó világunkban is megőrizzük az értékeket...” Beszélgetés Alabán Ferenc tanszékvezető egyetemi tanárral
Beszélgetés Alabán Ferenc irodalomtörténésszel, tanszékvezető egyetemi tanárral séget, a szlovákiai magyar irodalom tárgyszerű és elkötelezett ismeretét feltételezi. Figyelembe veszi a múltat, folytonosságot igyekszik teremteni, hangsúllyal kezeli a művészeti értéket, teret ad a sajátosságoknak, szemléletében valóságos marad. Mindenképpen kár, hogy ez a kritikusi eszmény elhalványodni látszik jelenlegi irodalomtudatunkban, nincsen folytatása. Zalabai Zsigmond a szlovákiai magyar irodalom egészét vizsgálva jutott el az ideális kritikusi szempontrendszer megfogalmazásáig, tegyük hozzá, gyakorlatilag neki sem sikerült azt mindig hiánytalanul megvalósítania. Különböző okoknál fogva ars criticájának egyoldalú alkalmazását véljük felfedezni azokban az írásaiban, amelyek a „selymes forradalom” utáni években íródtak és főként irodalmunk ún. „átértékelésének” ügyét célozták meg. A mérték elvesztése - mint másoknál is - nála szintén értékvesztéshez vezetett, a túlkapásoktól sem volt mentes és mechanikus kritikusi reakciókat váltott ki. A kritikusi törés jelei és a túlkapások elemzésekkel meggyőzően kimutathatók, s a valamikor megfogalmazott eszmény helyett a „valóságirodalom” és az „irodalom valósága” fogalmak ekkor már nem „egy és ugyanazon dolog dialektikus egység”-ét, hanem sokkal inkább direkt és a külső aktualizált szempontok által sugallt értékkeresést jelentették. A Verstörténés (1995) című kötetének írásaiban jó elemzések és gondolatsorok egész sora mellett a reális kritikusi alapállástól Zalabai Zsigmond eljut a szinte prófétai szerepkör gyakorlásáig, hogy tévedhetetlenül megmondja, mi a vers és mi nem az, mi a kritika és mi nem az, mi az érték és mi nem az... A „tételekben” való gondolkodás ebben a kötetben nemcsak az ún. „kilencek” egyes költőiről rajzolt pályaképek belső strukturáltságát jelenti, hanem Zalabai gondolkodásmódját is, a tézisekhez és a keretekhez való ragaszkodását bizonyítja. Több megnyilvánulásában erős retorika és túlzó pátosz mellett létjogosultságot csak a felvetett és általa elismert szempontok mérvadósága jelenthetett. Zalabai „tévedhetetlensége” csak komoly fenntartásokkal fogadható el, amelynek okaira bizonyára az életművet részletesen elemző munka derít fényt. Mint arra is, hogy Zalabai kettétört kritikusi pályájának miért értékesebb (példamutató) az első része és miért lett zilált, bizonyos mértékben arányokat tévesztő, be nem teljesedett a második része. Úgy gondolom, ez az életmű dokumentumértékű, és tanúságokat rejt magában az utókor számára is: túlfűtött „kritikatörténés”. * A modern esztétika több mint kétszáz éves történetében a baumgarteni „ szép metafizikájától” eljutott a heideggeri metafizika kritikájáig. Az „esztétika legyőzésének” heideggeri programja hogyan jelentkezik napjainkban az irodalomkritikában, illetve (többletadó létmódjában) hogyan érvényesül a Paul de Mannái, illetve Dantonnál megfogalmazott hívó, szólító műalkotások esetében? Egyáltalán: fennáll az a veszély (melyet Heidegger A filozófia vége és a gondolkodás feladata című írásában fogalmazott meg), hogy a „ művészetek az információ irányított-irányító eszközeivé lesznek”? Mennyiben járulnak ehhez például a számítógépes szövegvizsgálatok?
