Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4.)

ga túlságosan szűk és önismétlő. Ám a lélek kútjába senki olyan mélyre nem ereszkedett le a magyar irodalomban, mint éppen ő (pedig említhetnénk itt joggal Csáth Gézát és Kosztolányit is); az ember elesettségének és elhagyatottságának ilyen világvégi tájairól senki sem tudósított irodalmunkban, sem őelőtte, sem őutána. (Majd csak bő félszázaddal később Hajnóczy Péter, aki Cholnoky Lászlót az egyik mesterének tekintette.)

Cholnoky László epikája ennek ellenére sem lélektani próza a műfaj hagyományos értelmében. Nem a lélekelemzés a legfőbb gondja, hanem a sérült lélek beteges látomásainak a rögzítése. Ő a hősei lelkében végbemenő bomlási folyamatot nem elemzésnek veti alá, hanem láttatja. A kísértetek, mint Fridolin, nem a temetőből vagy a túlvilágról érkeznek, hanem a hősök-figurák lelkében bújtak meg már korábban is, amikor a lélek úgy-ahogy őrizni tudta még integritását, s akkor keltek életre, amikor a lelket összetartó eresztékek meglazultak. Az, amit démoninak nevezünk, nem eljön hozzánk valahonnan, hanem bennünk lakik.

A külső és belső beszéd ritmikus váltakozásai, jó arányérzékkel felépített kényes egyensúlya bonyolultabb narrációs teret hoz létre, mint amilyenhez a század elejének magyar epikusai az olvasót hozzászoktatták. Cholnoky László nézőponttechnikája a két kisregényben közelebb áll a század közepének - főleg - amerikai technikájához, mint a század eleji magyar kortársaiéhoz. Iróniának és részvétnek ilyen bravúrosan adagolt összeelegyítésére pedig Mándy Ivánig nincs példa prózánkban.

Csáth Géza (1887-1919). Németh László, aki egyébként megbecsüléssel írt róla, az irodalmi divat áldozatának nevezte a tragikus sorsú írót, Kosztolányi unoka- testvérét. Nem hiszem, hogy igaza volt. Csáth éppúgy egy introvertált, neuraszténiás alkat végzetét hordozta magában, miként a két Cholnoky is. Csak amíg amazok az alkohol, az orvos Csáth Géza a morfium rabjaként végezte rövid életét. Hogy miféle képzetek és vágy hajszolták az önpusztításba, arról talán egyik korai novellájának az egyik epizódja árul el valamit. Egy szép fiú meglát a tengerpartról, messze a tenger vizében, egy lányfejet. Elhatározza, hogy odaúszik. Úszik egy órát, kettőt, ám egy arasszal sem jut közelebb a lányhoz. Beesteledik, aztán elmúlik az éjszaka, s ő még mindig úszik. Hajnalra, halálosan elfáradva, az első napsugár fényében hiába keresi a lányt. Eltűnt, akárcsak a másik irányban a part is. Körös-körül csupán a haragoszöld víz veszi körbe (Mesék, amelyek rosszul végződnek).

Csáth Géza meséinek, történeteinek többsége rosszul végződik. Legkedvesebb magyar írói a naturalisták voltak, Bródy Sándor és Thury Zoltán. A darwinizmus és a freudizmus is nagy hatással voltak gondolkodására, müveit mégsem érezzük sem naturalista írásoknak, sem a freudi tanok illusztrációinak. Legjobb novelláiban az emberi lélek legsötétebb tartományaiba szállt alá, ahol a kegyetlenség, a szadizmus forrásai buzognak, élet és halál, tiszta tudat és őrület határmezsgyéjére, az őrülethez vezető ösztönök világába. Ahogy monográfiaírója, Szajbély Mihály is megállapítja: „a normális embert csak egy hajszál választja el az őrülttől”03'. Novelláinak egy igen tekintélyes hányadában Csáth a normálisnak és az abnormálisnak nehezen megállapítható határán veti meg lábát. Ahogy a naturalizmus, úgy a freudizmus is csupán eszköz a számára ahhoz, hogy erre a pontra eljusson. „Csáth írói pályájának volt egy o