Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)
Grendel Lajos lyan szakasza, amikor a freudizmus még nem gátja, hanem felszabadítója volt az írásnak. Gáttá, úgy tűnik, csak az 1910-es évek elejétől vált, amikor Csáth kialakította saját pszichoanalitikus rendszerét, s többé sem magánemberként, sem művészként nem volt képes szabadulni tőle.”(l4> A varázsló kertjében, amely első kötetének címadó novellája is egyben, különös virágok nyílnak, ahogy különös, elvarázsolt világba lépünk számos, különösen korai Csáth-novellában. Ez a világ nem messzi tájakon található, hanem, mondjuk, itthon, a szomszéd utcában. „A fiúk egy vak utcába vezettek, amelyről eddig semmit sem tudtam. Az utca szűk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. Sajátságos! - ilyen házakat, mint itt, sohase láttam a városban.” Csáth leheletfinoman, szinte észrevétlenül billenti át a realistán induló történetet az irreálisba, a külső világot a szereplők belső, álomszerű, képzeletbeli világába, a felnőttkorból a gyermekkor nem is olyan messzi mesevilágába, mint A vörös Esztiben, ebben az erotikától fűtött írásában, ahol az elbeszélő láztól gyötört tudatában nemcsak Andersen meséi elevenednek meg, hanem a dán mesemondó személyesen is megjelenik. Egy másik novellában (Szombat este) a gyermeki képzelet növeszti félelmetes Homokemberré egy kancsó falra vetülő árnyékát. A valóság, álom, fantasztikum határán egyensúlyozó A békában egy babonásnak vélt mendemonda válik tragikusan valóra. A fiatal férj egy éjszaka elpusztítja azt a hatalmas békát, amely a mendemonda szerint a halál hírnöke, ám reggelre nyoma sem marad a dulakodásuknak, így akár álomnak is vélhetnénk az egészet. Ám az egészséges fiatalasszony hamarosan mégis meghal. Egészen más, kevésbé költői és még kevésbé szimbolikus világot tár az olvasó elé azokban a novellákban, amelyekben figurái megőrülésének történetét beszéli el, a fiatal fia halálába beletörődni képtelen apáét, aki a szomszéd jegyző kutyájában véli megtalálni a fiú reinkarnációját, s amikor a jegyző kénytelen elpusztítani a beteg kutyát, a megtébolyodott apa baltával agyoncsapja a jegyzőt (A fekete kutya). A Kisasszony c. novella elmebeteg Fülöpje a bolondokházában talál rá élete nagy szerelmére, akit ugyan a maga testi valóságában sosem ismer meg, de az egy faliórán keresztül folyamatosan társalog vele. Ezekben a novellákban dolgozta ki Csáth azt a hűvös, távolságtartó, érzelmektől mentes, a száraz diagnózisig lecsupaszított stílust, amellyel a leginkább hozott új beszédmódot a magyar prózába. Ugyanez a maximálisra srófolt „impassibilité” jellemzi leghíresebb, de mondhatjuk akár azt is, hogy leghírhedtebb novelláit is (Anyagyilkosság; Apa és fiú; A kis Emma; Trepov a boncolóasztalon). Csáth Gézának nincsenek illúziói az emberről, illetve a benne lakozó, s láncait olykor elszakító szadisztikus vadállatról. Nem mond ellenszenves hősei fölött morális ítéletet, nem tesz különbséget a felnőtt és a gyermek gonoszsága között, nem keres a számukra mentséget, s távol áll tőle, hogy bárkit is felmentsen tettei súlya alól. Narrációjának ez a végletekig menő visszafogottsága még jobban kidomborítja a történetek brutalitását vagy a képtelenség határát súroló groteszkségét, mint az Apa és fiúban. Ahogy nincs védőbeszéd, úgy vádbeszéd sincs. írói alapállását ennek ellenére sem érezzük cinikusnak. S talán ez az, amivel a leginkább zavarba hozza, s egyben le is fegyverzi olvasóját.
