Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)
Grendel Lajos A Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja a belső ábrázolás nagy mutatványa irodalmunkban. Cholnoky László sok novellájával az a probléma, hogy mintha az író túlságosan elveszne anyagában, s a kellőképpen nem rögzített írói perspektíva hiányában, a történet egy-egy patologikus eset szimpla leírása lenne csupán. A Bertalan éjszakájában és a Prikk mennyei útjában azonban az író távolságtartó szemléletéből nem enged, azonosulása teremtményeivel részleges csupán. Megengedi magának az irónia luxusát is, anélkül azonban, hogy ezt a figurák belső ábrázolásának a rovására tenné. Cholnoky László figurái züllöttek ugyan, de nem teljesen romlottak. Mondhatnánk úgy is, hogy Famagustába vágyódtak, de alkalmatlanok arra, hogy ezt a hosszú, erőt próbáló utat megtegyék. Prikk is, Bertalan is, gyönge jellemek, de jellemgyönge- ségük mögött fölsejlenek annak a kegyetlen világnak a kegyetlen törvényei, amelyek pusztulásra ítélik őket. Regénybe! i - s tegyük hozzá, meglehetősen groteszk - felma- gasztosulásuk titka éppen ebben keresendő. A tisztább élet iránti vágy nem hunyt ki bennük, ám a visszakapaszkodáshoz már nincs erejük. Prikk és Bertalan nem ördögök, csak bukott emberek. Bűntudatuk viszi őket a pusztulásba. Mind a ketten megkapják a sorstól a lehetőséget, hogy változtassanak életükön, mégsem tudnak élni ezzel a lehetőséggel. Mert valahol a lelkűk mélyén tudják, hogy Famagusta bevehetetlen. Meghasadt személyiségük éppen ezért mutat túl holmi skizofrén kóreseteken, mert az író, Cholnoky László, el tudja hitetni velünk, hogy szakításuk addigi életmódjukkal belső szükséglet a számukra. Prikk is, Bertalan is azzal hitegeti magát, hogy még nem rabja teljesen szenvedélye végzetének. Akaratuk azonban megroppan az első útjukba eső kocsma ajtajánál. Lehetett volna Cholnoky László a magyar Dosztojevszkij? Onnan nézve igen, hogy a racionálisan működő tudaton túli, de még a skizofrénián inneni tudatműködés művészi megjelenítésének páratlan mestere, a tudatfelbomlás folyamatának abszolút hiteles diagnosztája. Nem lett viszont azért, mert ezeknek a regényeknek nincs a pszi- chopatológián túli, szélesebb társadalmi horizontjuk. Cholnoky László novelláiban és kisregényeiben valamely folyamatot, fejlődési ívet járunk be. A „fejlődés” szót azonban többszörösen is idézőjelbe kell tennünk. Mert ugyan a novella vagy a kisregény cselekményének van egy meghatározott kiindulópontja, s az író innen el is jut egy végpontig, ám ez a fejlődés nála a hős (vagy hősök) testi-lelki felbomlásának, leépülésének, széthullásának az állomásain át vezet el pusztulásukig. Cholnoky László figurái többnyire alkoholista vagy idegbeteg páriák, és semmi végzetszerűen előkelő nincs a pusztulásukban, mint bátyja hasonszőrű figuráiban. Az ő novelláinak és kisregényeinek terét nem veszik körbe egzotikus díszletek. Az ő tájai belső tájak, s még személyiségük szociális vonzata is elhanyagolható. Érdektelen, hogy lecsúszott vagy talajukat vesztett dzsentrik-e. Cholnoky Lászlót nem a dzsentriosztály hanyatlása és pusztulása érdekli (azt nála sokkal jobban és pontosabban ábrázolta Móricz, Kaffka Margit vagy Török Gyula), hanem egy bizonyos - gyenge jellemű, túlérzékeny, álmodozó - karakter alkati átkának a kifejlődése. Szemére vethető - szemére is vetették - Cholnoky Lászlónak, hogy epikai vilá
