Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)
Grendel Lajos én vagyok. Minden az enyém, de én is a mindené vagyok. Az egyedülvaló Isten, aki jelen van mindenben, s bármily alakot öltsek, mindig egy, mert mindig végtelenül sok. Legyek Adonáj, legyek Adonisz, hívjanak Föbusznak vagy Apollónak, tiszteljenek Wotannak vagy Hadúrnak, jelképezzen Jézus vagy az Ős parány: egy vagyok, mert minden vagyok. A levél vékony erében, a föld mélyén fülledő kőszénben, az üvegen megtörő szivárványban, a gőzben, a gázban, az emberi kitalálás s a természeti erő minden megnyilvánulásában csak én vagyok otthon: a mindig isten, a folyton isten, a Pantheosz.” A Pantheosz perspektívájából nézve az ember csupán egy a teremtmények közül, nem több és nem fontosabb a többi teremtménynél. Ezt az alapelvet veszi semmibe a kevély Guido lovag, amikor öncélúan, csupán a vadászszenvedélyétől hajtva megsebesíti az alerion-madarat, hiába óvja őt ettől jó előre kurd kísérője. Ezért kell súlyosan bűnhődnie és leszármazottainak is hetedíziglen. A kurd tud valamit, amit a keresztény civilizáció embere kezd elfelejteni. A kurd még otthon van a létben, Guido lovag - bár talán nem is tud róla - már nincs. Cholnoky Viktor miszticizmusa (mely nagyon jól megfér panteista determinizmusával) nem valamilyen posztromantikus póz, hanem válasz korának pozitivizmusára, a felvilágosult, racionális elme mindenhatóságába vetett könnyelmű hitre, a racionalizmus és a hasznosságelv mítoszára, a társadalmi haladásba vetett hit naiv optimizmusára. Mintha a század elejének néhány magyar írója (így Cholnoky Viktor is) a kifinomult lélek érzékenységével megsejtette volna, hogy a ráció századait követően, az irracionalizmus évszázada virrad föl újra. Ezért is „vonzódik mindenhez, ami logikaellenes, keresi a borzongatót, a misztikumot, s ötletei is szívesebben mozognak a paradoxnak, a hazugságnak vagy az emberileg lehetetlennek területén. A világ kitágul, fantaszta pantheizmusa elmossa az anyag és lélek határait.”<7) írói szándékából és attitűdjéből ezért magától értetődően következik, hogy: „Remekeit [...] álomnak és realitásnak harca vagy inkább egyensúlya jellemzi. A fantasztikus novellát azteszi igazán fantasztikussá [...], hogy a fantasztikumot a realitás erőteljes, festői beszövése hihetővé, valóságossá kényszeríti, s a fantasztikum mégis megmarad végső titokteljességében, magyarázhatatlanságában”.<8) (Olivér lovag; Kövér ember stb.) Tegyük hozzá: mint majd néhány évvel később Kafkánál és követőinél. Cholnoky Viktor novelláinak egyik visszatérő témája az elvágyódás. A Famagustában (egy ciprusi város neve) erről így ír: „Ott, az Ezeregy éj szaka és a Nibelungenlied e találkozópontján, a Kelet és a Nyugat ez összekapcsolóján és szétkü- lönböztetőjén válik mesévé mindaz, ami máshol utálatos valóság [...] valami olyan a nemvalóság határán levő végállomása, mint a már nem Európa, de még nem Ázsia Ciprus.” A Cholnoky Viktor számos novelláját átjáró egzotikum nem annyira egy újromantikus író közönséget csábító és szórakoztató gesztusa, mint inkább kivetülése annak a borongós hangulatnak, amely a modem társadalomban egyre jobban elmagányosodó embert mind gyakrabban keríti hatalmába. Ha úgy tetszik, tipikusan szecessziós közérzet. S Cholnoky egyik legszebb novellájának, a Ritupemek a főhősét vajon nem ugyanez a közérzet hajszolja abba, hogy kettős életet éljen? Rituper, a bakonyi betyár és Ijártó
