Irodalmi Szemle, 2006

2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (4)

regények írásával. Ami a magyar realista nagyepikából hiányzott a 19. század második felében, azt Móricz Zsigmond pótolta a 20. század első felében, világirodalmi színvonalon ugyan, de az orosz és a nagy nyugati irodalmakhoz képest több évtizedes késéssel. Krúdy Gyula pedig, akit ma már bízvást tekinthetünk a 20. századi értelemben is modemnek nevezhető magyar regényírónak, élete végéig és még egy kicsit azután is, magányos és többféleképpen is félreértett írója volt korának. Hosszú ideig tartott, a- míg művei Móricz Zsigmond és a móriczi iskola árnyékából kikerültek és hatni kezdtek a későbbi nemzedékek epikusaira. A magyar regény fejlődéstörténetének nincsen olyan korszakos műve, amelyet mérföldkőnek nevezhetnénk, mint az Új verseket a lírában, és folyamatról is csak fenntartásokkal beszélhetünk. Sem a Ködnek, sem a Midas királynak nincs folytatása a következő nemzedékekben. Folyamat helyett inkább párhuzamos folyamatokról beszélhetünk, amelyeknek startvonalán Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső regényeit találjuk, illetve az e folyamatokon kívül eső, magányosan álló regényekről, melyeknek száma nem nagy, ismertsége pedig a nagyközönség köreiben még ennél is csekélyebb.

„A magyar prózában [...] »tiszta« képletek sosem jöttek létre: egyrészt az ábrázoláselvű, a kettőzött valóságra vonatkoztatott (közkeletű névvel a tükrözési elv alapján működő) gyakorlat végig benne maradt az alkotói és befogadói igényrendszerben egyaránt; másrészt a személyiség megalkothatóságának és a metafizikai elrendezettségnek a vágya végig él a prózabeli modernség mindegyik fázisában” - írja Kabdebó Lóránt.® Ezért joggal mutat rá H. Nagy Péter: „Semmiképpen sem lehetünk biztosak [...] abban, hogy mondjuk Kosztolányi regényei, Krúdy prózájának legjava, Babits első regénye, Füst Milán szövegei vagy éppen Szentkuthy alkotásai jelentik-e a magyar nyelvű próza modernitásának nyitóhorizontját.”(3)

S éppen mert jogos H. Nagy Péter kérdésfelvetése, látszik elkerülhetetlennek, hogy a magyar próza modernitásának nyitóhorizontját ne a regényalakzatokban, hanem a kisprózai művekben keressük, melyeknek tömör és az anekdotizmusnak végképp búcsút intő formáiban nyelv, ábrázolás, lélektani és bölcseleti elmélyültség az írói ars poétikák és stratégiák rendkívül széles skáláján szervesül.

Szini Gyula (1876-1932). Ezen a skálán Szini Gyula (és Cholnoky Viktor) no- vellisztikája helyezkedik el a legtávolabb a századfordulón divatos naturalizmustól. Ahogy ír, az színtiszta költészet, de nem abból a fajtából, amit „költői prózának” szokás nevezni, s amely többnyire émelyítő és érzelgős, hanem lelkében, az ábrázolt érzelmek gazdagságát és finomságát tekintve. Impresszionista próza ez, bensőséges és melankolikus, mint Tóth Árpád, Juhász Gyula és Szép Ernő korabeli versei. Ez a világ a tündérmesék világával érintkezik, hogy aztán a nyers valóság durva világával ütközve, ez a tündérvilág semmivé váljék. A halk család c. novellájának tüdőbeteg családfője diszkréten, félénken köhécsel, nehogy köhögésével megzavarja a szomszédok nyugalmát. Nos, ilyen halk és diszkrét író Szini Gyula is a századfordulós évek zaklatott, hangos, nemegyszer rikoltozó irodalmi világában. „Stílusa semmiféle bokrétát vagy pántlikát nem visel, a szavai szinte polgárian igénytelenek, a keverésük impresszionista és új” - írja Kosztolányi Dezső 1917-ben a Nyugatban/4*