Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (4) (tanulmány)
Grendel Lajos Szini Gyula nem az erős kontúrokkal megrajzolt személyiség- és jellemábrázolás mestere, nem is a külső, a társadalmi vagy osztálykülönbségekből eredő drámai konfliktusok ábrázolásával jeleskedik, mint Bródy vagy Thury s valamivel később Móricz Zsigmond és Nagy Lajos. Hősei szemérmes, rejtőzködő figurák, az ő drámájuk a lélek legbensőbb, a külvilág számára láthatatlan tájain zajlik, olyan észrevétlenül, hogy azt sokszor még a hozzájuk közelálló szereplők sem veszik észre. Ezek a drámák nem fordulnak át tragédiába, hőseik lelkében mégis maradandó sebeket ejtenek. Mint A fekete pásztor vasutas hősében, aki világvégi állomáshelyén, egy véletlen balesetnek köszönhetően, megismerkedik egy fővárosi színésznővel, s azon nyomban életre szólóan belé is szeret. A románc egy napig tart, a színésznő megtanul csirkét etetni, libát tömni, ebédet főzni, ámbár ehhez nem nagyon ért. Aztán a színész- nőcske elmegy, elviszi a vasszörnyeteg, a vonat. „A pásztor mereven állt ott. így állt tíz évig mindig mereven a vasszömyeteg láttára, amelynek halálos ellensége volt, és amelyet szolgálnia kellett. Még tíz évig. Akkor eltemették.” A naturalistákkal ellentétben Szini Gyula számára nem a külső, hanem a belső cselekmény kidolgozása a fontos. A külső esemény csupán annyiban érdekes a számára, amennyiben az elindít hőseiben egy belső folyamatot, amennyiben ráébreszti őket az ábránd és a valóság közti áthidalhatatlan szakadékra. A konfliktus feloldása jelképes, mint a Trilibiben, ahol a tiszta lelkű, ábrándos gyermek egy fakarddal „számol le” a gonosz balettmesterrel. A sétapálca-erdő hatéves Tamásának mesevilága úgy foszlik szét, hogy közben szemtanúja lesz nővére és egy sétapálcás bácsi felnőtt Játékának” abban az erdőben, ahová sétapálcákat indultak keresni. A valóságra ébredés lépésről lépésre történik meg, úgy, ahogy az a kisfiú szemszögén át mintegy mozaikkockákból összeáll, mindenféle lélektani abrakadabra és írói közbeszólás mellőzésével, moralizálás és okoskodás nélkül. A századforduló jelentősebb novellistái közül Szini Gyula az, aki mind a cselekménybonyolításban, mind a lélekábrázolásban a leginkább tartózkodik hatásvadász elemek alkalmazásától, és impresszionista stílusa sem ragadtatja öncélú bravúrokra. Alapszíne a szürke, de annak számtalan árnyalatát festi. A szomorúság szürke árnyalata festi át idilljeit is. „Kishitűek, kicsinyesek, szomorúak, szürkék voltak, mint maga az idő, mint maga az élet, a szegény emberek sápadt, lárvaszerű élete” — így jellemzi a Felhők, remények c. novellája szerelmespárját, a postamestert és a távírókisasszonyt. A novella címe akár a többi novellájának érzelmi beállítottságát is jellemezhetné. Akármennyire nehéz, gondterhes, betegségekkel, magánnyal és más veszedelmekkel fenyegető is az életük, a remény szikrája nem huny ki hőseiben. A postatiszt és a távirászlány idillnek induló kirándulását a holnapi robot követi majd. „Féltették a szerelmüket a nyomorúságtól, a tisztaságukat a várostól.” De még mielőtt úrrá lenne rajtuk a rosszkedv és bánat, a férfi így vigasztalja meg magát és kedvesét: „Jövő hónapban úgyis felemelik a fizetésemet...” Szini Gyula (főleg városi) kisemberekkel népesíti be világát, de nagyon sokszínűén tudja láttatni kisszerűnek tűnő életük örömeit és fonákját, a ritka boldog pillanatoknak a tünékeny megfoghatatlanságát. A narráció visszafogott ugyan, de nem
