Irodalmi Szemle, 2006
2006/4 - Fried István: A (kelet-)közép-európai kultúra átstrukturálódása a XX. században (esszé)
Fried István tietlenül ezeréves magyar elnyomásról esett szó. Legföljebb a kulturális közeledést hirdető néhány személyiség pozitív megítélése jelentette a kivételt. Nemcsak Márai említett, 1942-ben publikált regényének világa figyelmeztetett egy differenciáltabb felfogás szükségességére, hanem a majdnem váratlanul fölbukkanó újabb lengyel Ga- lícia-regények (Andrzej Kusniewiczéi például) szintén másképpen láttatják a Monarchiát, olykor még a lengyel hagyománnyal is vitatkozva. Hiszen az első világháború után az újraegyesülést, azaz az „idegen” megszállók alóli felszabadulását ünneplő Lengyelországban, jóllehet Galícia szituációja jóval kedvezőbb volt, mint az orosz és a porosz (német) birodalomba tagolt lengyel országrészeké, az Osztrák—Magyar Monarchia „emlékezetét” általában mint feledésre ítélt múltat gondolták el (Bruno Schulz művei a kivételek közé tartoznak), a Lengyelország felosztásában részes nagyhatalmat, egyszóval a lengyel lét és kultúra autochtonitásával szembenálló erőt láttatva a Monarchiában. Mindezzel szemben a lengyel Galícia-regények Monarchia-képe annak a közös művelődésnek föltárására vállalkozott, amely a tartomány nyelvében, városrendjében, anyagi kultúrájában, a rendszerváltásokat túlélők mentalitásában a Monarchia megszűnése után sem múlt el nyomtalanul, ellenkezőleg, egy nem hivatalos, Schulzra hivatkozom: egy szubkulturális tudat részeként funkcionált. Ezek a Monarchia-regények egy olyan kulturális koinéról hoznak hírt, amelynek nemcsak a katonaság és a hivatalnokok a részesei, hanem áthatotta a köznapi életet és beszédet, az irodalmat, a színházak műsorpolitikáját, sőt, az iskolarendszert is. A centrum és a periféria nem feltétlenül konfliktusként élte meg elválasztottságát, a kétnyelvű írók (lengyel, ukrán, szlovén, cseh viszonylatban) a két kultúra közötti helyzetet tudatosították, s egyben a kultúra-átszövődésekre figyelmeztettek. A lengyel Galícia-regények a fin de siécle prózai epikába foglalásával a Monarchia kultúrájának nyitottságára, összetettségére, „többnyelvűségére” (a nyelvi dialogicitására), az „inva- riáns”-jellegére utaltak. És lényegében ilyesféle „üzenet” olvasható ki a horvát Miroslav Krleza regényeiből (és Glembay-ciklusaiból). Krleza ugyan a horvát-ma- gyar-osztrák-olasz összefonódottságok nehezen kimondhatóságát, egy kultúra önellentmondásait, önértelmezésének szüntelen halasztódását érzékeltette. Az 1989-es, 1990-es fordulathoz a (kelet-)közép-európai kultúra valójában fölkészületlenül érkezett el. (Kelet-)Közép-Európának a nagyhatalmaktól, a totalitárius rendszerektől, a nagyelbeszélésektől való visszaperlését ugyan cseh, magyar és lengyel „disszidens” értelmiségiek kezdeményezték, ám éppen ennek a hányatott régiónak a történései jelezték a (kelet-)közép-európai gondolat sérülékenységét. Hamar kitetszett, méghozzá nemcsak a politikában, hogy a maga közép-európai helyéről olykor egészen mást gondol a szintén megosztott szlovák, magyar vagy szlovén, esetleg horvát vagy cseh gondolkodó. Hiszen, amíg a totalitárius állammal és a nem kevésbé totalitárius ideológiával szemben kellett megfogalmazni az alternatív kánon és értelmezés, kultúrafelfogás és kulturális szomszédság, netán a (kelet-)közép-európai kulturális „közösség” tartalmát, addig viszonylag könnyű volt föllelni a közösként feltüntetett téziseket. Ám a kulturális polifóniának a „megszólaltatása”, napi gyakorlata előhozhatta azokat a tényezőket, amelyek a nemzeti nagyelbeszéléstől távolodóban az eu
